Hogyan lesz egy forgatókönyvből színielőadás?

Portré

2002. április 26., 02:00 , 67. szám
Bagu Géza

Bagu Gézát, a Cók-mók felnőtt bábcsoport oszlopos tagját ma leginkább régiónk saját Vitéz Lászlójaként tartja számon a kárpátaljai közvélemény. Kevesen tudják, hogy a „civilben” matematikatanár poénmester egyben profi színházcsináló is, aki néhány éve sikerrel szerzett oklevelet a Budapesti Színművészeti Főiskolán.

– Hogyan lesz egy pedagógusból színházi rendező?

– A történet egészen az egyetemi évekre nyúlik vissza, amikor az első évfolyamos diáktársakkal összehoztunk egy színjátszó önképzőkört. Ez a rendszerváltás idei hőskorszakban volt, amikor újra szabad lett a magyar szó, így egy saját összeállítású műsorral sorra jártuk a magyarlakta településeket. Már a Bátyúi Középiskolában dolgoztam, amikor rátalálva egy alkalmasnak ígérkező János vitéz-forgatókönyvre, szerveztem egy nyolcadikos-kilencedikes tanulókból álló színcsapatot és megrendeztem a darabot. A debütálásunk egészen jól sikerült, amivel az akkor induló Munkácsi Gyermekszínjátszó Fesztiválon második helyezést értünk el. A Bátyúi Vasutas Művelődési Ház bázisán később létrejött egy önálló gyermekszínjátszó csoport, mellyel évekig rendszeresen próbáltunk és játszottunk. Majd jött 1997, amikor Vidnyánszky Attila rábeszélésére jelentkeztem a Budapesti Színművészeti Főiskola színháztörténet-rendezői szakára.

– Hogyan emlékszel viszsza a felvételire?

– Ezen a szakon csak négy-öt évente hirdetnek képzést, ezért mintegy háromszoros volt a túljelentkezés. A követelmények között szerepelt egy műelemzés és egy kritika benyújtása, valamint egy szakmai beszélgetésen való megfelelés. Lengyel György, a Debreceni Színház akkori igazgatója és Gabnai Katalin, a Drámapedagógiai Társaság elnöke voltak a felvételiztető tanárok, akik a későbbiekben osztályvezető tanáraink lettek.

– Milyen volt elméleti síkon betekinteni a gyakorlatból már ismerős színházvilágba?

– Az elméleti szakismeretekben való elmélyülés nagyban kiszélesítette látókörömet, de legalább ilyen hatással bírt számomra a teljesen más kultúrközeg és környezet is. Négy év alatt nagyon sok színielőadást láttam, melyek csoportos elemzései során betekintést nyertem a színfalak mögötti munka folyamataiba csakúgy, mint a színházcsinálás számos rejtett technikájába. A dramaturgia volt még érdekes a számomra, megtanultam, hogyan lesz egy forgatókönyvből színielőadás, milyen elemekből építkezik, milyen folyamatokon kell keresztülmennie, hogy nézhetővé váljon.

– Jelenleg van-e állandó színjátszó csoportod?

– Az utóbbi időben hagyománnyá vált, hogy a Nagydobronyi Református Líceum végzős diákjai felkérnek, hogy vegyek részt a szalagavató báljuk ünnepi műsorának felépítésében. Idén Illyés Gyula Tűvétevők című népszínművére esett a választás, amit nagy sikerrel vittünk színpadra. Úgy tervezem, hogy a tavasz végén ismét összefogom a diákokat, és benevezünk a Munkácsi Gyermekszínjátszó Fesztiválra.

– Az általad rendezett darabokban jellemzően kevés a díszlet, a kellékek főleg használati tárgyak, melyek funkcionálisan vannak jelen a színpadon. Ez amolyan egyéni sajátosság, vagy valami más okból alakult így?

– Is-is. Soha nem voltam híve a sok és látványos díszletnek, kelléktárnak vagy a hagyományos értelemben vett jelmeznek. Másrészről a lehetőségeink is mindig úgy hozták, hogy kevésből kellett kiindulnunk, mind az anyagiak, mind a mobilizálhatóság tekintetében.

– Mik a további terveid?

– A gimnázium színkörével Shakespeare Szent Iván-éji álom-jának színrevitelén dolgozunk. Kicsit modernizáltuk mind a szöveget, mind a karekterábrázolást. A bemutatót májusra tervezzük...

Popovics Zsuzsanna