Döbrentei Kornél: Levél
Édesapa,
sírodról önmagunkba hátrálnak a tulipánok,
légy nyugodt, rendezetten, nem fejveszett csürheként
tolonganak a hadiúton, szétrobbant szíved
emlékhelyére vissza, s begubóznak ott a maradandóság
böjtre kész, elbölcsült bábjaiként, míg te egyre
gyakrabban biciklizel át, chagalli lebegéssel,
tengelyig baljós fényben, éjszakáim rettenetes
mocsarán, hol forrón homlokba futó kék töviseket
terem az álom, szálegyenesen ülsz, mint a Villám
nyergében, összeforrván egy testté vele, fejed
kitartva az állig érő időből, szimatolva nézel
szembe a megbüdösödött fegyvercsövekkel, s lovad,
mint holtvágány-ingerelte, habosan fújtató
gőzmozdony, beléburkol aromás páragomolyba,
elmosódottan látszol a fagytól felmart brjanszki
virradatban, gyöngéden elmázolt akvarell,
átsejlik rajta az idilli kentaurság, de csörrenve
összetörik a hómezővel puhára kibélelt
üvegharang, minden távlatok áttetsző kalapja,
s ólombögöly-felhő csap le rád. Surrog a villogó,
küllő-terpeszek feszítette kerék, karikázol
a pékhez, a tömör, verőfényes kenyérillatnak
nekitámasztod a bringát, akár a Karavankák
szikláinak a hátad, egy porosz páncélos-ék
rombolta, kora áprilisi délelőttön, füledből
kétoldalt hosszú, vörös zsinórként kilóg a vér,
valamely magaslesen az Isten ül s gombolyítja
szorgosan; köpenyed detonációktól ámulóvá
tágított, óriás pórusain a szél ki-be terelgeti
a tavasz-szaftos gyümölcsfák lélegzését s a
főhivatású halottak konkrét szagát; tisztán,
mint az avatási kard, szentlászlós fogadalmadtól
hevült-eltökélten, szál pisztollyal a kézben vezeted
az ellenrohamot és lassan beléveszel
mokány magyarjaiddal a tátongó kenyérzsákba;
surrog a tulipán-lét-kerek, két kerék, chagalli
lebegéssel biciklizel át, hátul a csomagtartón
a poggyász, s fölélhetetlen tartalmú kenyérzsák,
ledobod, hozzám libeg, látszatra könnyeden, mintha
menetközben kimorzsállott volna belőle a tanulság,
vele hullik egy bogárgyűjtemény is, csíborok,
szarvasbogarak közé szúrva vitézségi érmed
megragyog, visszasajdul benne a stoplámpává
zsugorított nap, amint elpedálozol menny iránt,
még visszaintesz, s emlékeztetőül fehér kesztyűs
kezed kondenzcsíkját éjszakámba bekarcolod.
Döbrentei Kornél Levele visszafogott, de szenvedélyes hangon mesél és ábrázol valóság-álmot és álom-valóságot. Nem szükséges különválogatni, mi micsoda a költői világban. Az igazság ennyi: a háborúban elesett hős apa emléke örökség, múlhatatlan fájdalom a fiú számára. De szépség is, a „Nem mese az, gyermek” szépsége s igazsága – csak XX. századi „változatban”.
A költemény egyetlen álomi folyamot, a történelem felduzzadását érzékelteti. Ezt két hosszú mondat találkozásánál a halál „pontja” választja ketté – és köti össze a vers egyik középső sorában. Mert az évszázados magyar történelem soha nem szakadhat meg egyetlenegy hős apa halálával sem –: azért vannak a fiúk, hogy folytassák a haza és a szabadság ügyét.
Penckófer János
