Szajkó Tibor: A tanulás utáni vágyat kaptam örökségül

Isten éltesse!

2002. június 14., 02:00 , 74. szám

Szajkó Tibor a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium diákjainak oktatja a kémia csodáit, szabadidejében fényképezőgépével örökíti meg élményeit. Közelgő születésnapja alkalmából kerestük fel, meséljen gyermekkoráról, hobbijáról.

– Mi jut eszébe először, ha a születésnap szót hallja?

– A gyermekkor, amikor az ember még nagy örömmel várja, hogy tortát kapjon, hogy mindenki körülötte sürgölődjön, szép ajándékokkal lepjék meg. Nálunk nem voltak nagy ünnepek, de az a szeretet, ami a szüleinkből áradt ilyenkor, a legnagyobb ajándék volt a számomra. Ma már egyáltalán nem várom el, hogy megálljon az élet miattam, szűk családi körben szoktunk ünnepelni. A legfontosabb az, hogy szívből jövő legyen az ajándék, valami olyan eredeti dolog, amihez az ajándékozó is hozzátett valamit. A gyermekeim rajzai, ragasztott ajándékai a mai napig megvannak, például egy kis szívecske, amibe a lányom rajzolt és írt nekem.

– Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára?

– A gyermekkorom nem volt könnyű, szegényesen éltünk. Talán még ötéves sem voltam, amikor már ki kellett menni a pázsitra legeltetni. Ez nem volt könnyű egy gyermek számára, de más megoldás nem volt, az a jószág eltartotta a családot. Valami örömet azonban ebben is találtam, hisz kinn játszhattam a szabadban. Más volt a világ akkoriban. Nehezen, szegényesen éltünk, de valahogy jobban örültek az emberek egymásnak.

– Van-e valami, amit szülői örökségként tart számon?

– Egyértelműen a viselkedési formák, s talán a tanulásvágy: valamit meg kell tanulni, valamit el kell érni. Megtanítottak arra is, hogy a pénz nem minden. A legfontosabb, hogy amit egyszer megtanult az ember, az a fejében marad, és arra kell törekednie, hogy ezt tudja hasznosítani is. Ketten tanultunk a bátyámmal, az apám fizetése 120 rubel volt, nagyon szűkösen tudtuk csak beosztani ezt a pénzt.

– Emlékszik az első fényképre, amit készített?

– Az egyetemen többek között fotózást is tanultam. Kaptunk egy-egy gépet meg egy filmet, s valamilyen anyaggal kellett visszajönnünk. Akkoriban húszéves lehettem, még csak magázódtam a géppel, de sikerült néhány jó képet készítenem. Az egyik legszebb felvételt még ma is őrzöm, a törvényszék épületét örökítettem meg. Megtetszett a fotózás, ami kis megtakarított pénzem volt, azt félretettem, berendeztem egy labort, saját kezűleg hívtam elő a képeket. Ma is hiányzik ez a megoldás, de a színes nagyítást már képtelenség otthoni körülmények között végezni.

– Melyik képére a legbüszkébb?

– Két ilyen képem is van, mindkettőnek az a címe: Az élet ereje. Az egyik egy teljesen tönkretett, nagy, öblös tölgyfát ábrázol, melynek a csonkjából tör elő egy friss hajtás. A másikat Nyíregyházán készítettem, ott vettem észre a parkban azt a fát, melynek törzsét visszametszették, de a mellékhajtáson elindult egy új ág. Ez mutatja, hogy a fa mégis élni akar.

O.T.