Beney Zsuzsa: Az Utolsó versekből
Jóval túl az emberélet felén
az erdő egyre sűrűbb, tömörebb lett.
Derengő csillagfény foltjai közt
töltjük utolsó földi éjszakánkat.
Anyja s gyermeke között a jelen
időcérnájával bár megkötötten
még repülne s repülhetne, de két
kőfal közé zárja a két öröklét.
Egy-két maradék gyümölcs csupasz ágon,
fagyott termésből kipergett magok.
A kemény héj görög az őszi szélben.
A magok, gyermeklelkek, összebújnak.
A fagyott termésből kihullt magok
hangja elnémul, már nem is csörögnek.
Sodródnak a szél vihar-tengerén
partközel, de nem tudnak partot érni.
A Létezés, mely túléli halálunk
túléli az létezésem is.
De Isten, ki belénkhelyezte lelkét
mindannyiunk halálába beléhal.
A kiszakadás kínja, születésünk,
és a semmivé foszlás, a halál:
Isten szívének ritmusa. De bennünk
a mozgás tükörképe mozdulatlan.
Pénteki gyertyák: öröm ragyogása.
Nagypénteken sistergő könnyezés.
Üres temetőben szélfútta lángok.
Halottégető tüzek hamuja.
A kárhozat: az élet bírhatatlan
színessége, a vakság mámora,
az a tudás, mely már elfedhetetlen,
s lépcsői közt a soha-nem tudás.
Nem a haldoklástól, nem a haláltól
félek hanem attól a mérhetetlen
kis lépéstől, végtelen zuhanástól
míg odaképzelt kezed eleresztem.
A haldoklás és a halál közötti
úton, hol biztos hogy nincsen isten
és nincsen ember aki elkísérne
ott kezdődik el a pokol magánya.
Beney Zsuzsa verse az örök titok körül mozog. A létezésről, az élet és halál összetartozásáról beszél, azok egymást feltételező világában az összekapcsolható részeket próbálja megközelíteni. Ez már maga egy kis „alászállás” –: erre utal Dante halhatatlan művének a megidézése.
Az efféle titok-gondolatok minden embert foglalkoztatnak, különösen azokat érintik meg, akik „az emberélet útjának felén” már túljutottak. Az Utolsó versekből című költemény Dante néhány alapvető gondolatához társul. Ezek közül is az egyik legszebb, amely a Létezés örökkévalóságáról szól, miszerint: „A kiszakadás kínja, születésünk, és a semmivé foszlás, a halál: Isten szívének ritmusa.”
Penckófer János
