A spiller

2003. május 9., 02:00 , 121. szám

Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy a kártya haszontalan időtöltés. De összehasonlítva a televízióval, kezdem érteni a híres mondást, mely körülbelül így szól: „Ha nem akarsz magányos lenni, és kellemes öregkort szeretnél, tanulj meg kártyázni”.

A múlt században élte reneszánszát ez a sokféleképpen játszható játék, még az oroszok bejövetele után is híres volt az egyik kis mezővárosunk arról, hogy ott hatalmas kártyacsaták folytak, nagy összegek cseréltek gazdát. Különböző társaságok játszottak különböző anyagi háttérrel. A leghíresebb csoport az volt, ahol a „koperaelnök”, a kolbászüzem főnöke, a cipőgyár főraktárnoka és még egynéhány, abban az időben gazdagnak számító ember játszott egy társaságban. Többségük ma már Izraelben és Amerikában kártyázik, ha kártyázik még egyáltalán. Negyedévenként egyszer csatlakozott hozzájuk a járási főügyész, s néha a rendőrfőnök is, és furcsamód ezek az urak mindig nyertek, többnyire ugyanakkora összeget.

Persze ilyenkor nem mindenki játszhatott. Kimaradt például a kitűnő cigányprímás öccse, pedig többnyire bevették a játékba ezt a jellegzetes figurát, kinek hatalmas pecsétgyűrűje, vastag arany óralánca, nagy barna puhakalapja és tekintélyes hasa hirdette már messziről, hogy nem akárki az illető, holott a bátyja zenekarában csak a brácsáig jutott el. Hogy miből él, azt nem tudta senki. A rossz nyelvek azt suttogták, hogy kártyából.

Egy időben híre ment, hogy az egyik nagyközségben egy háznál komoly kártyacsaták dúlnak a kolhozraktárnok, a brigadérosok, a szuveníresek között; váltakozó szerencsével forog és cserél gazdát egy nagyobb összeg. Egy vasárnap délután aztán a faluba érkezett rokonlátogatóba a brácsás, és ha már itt volt, meglátogatta a kártyázókat is. Leült játszani is, persze csak aprópénzben, de azért egy nagyobb köteg pénzt látványosan áttett egyik zsebéből a másikba, hadd érezzék az újsütetű ismerősök, hogy el van látva munícióval komolyabb csatához is. Lassan belemelegedtek a játékba, és emberünk úgy távozott az esti busszal, hogy ottmaradt háromezer rubelje. Megígérte, eljön a jövő vasárnap is, de nem jött, csak két hét múlva. Még nagyobb köteg pénzt tett ki maga elé az asztalra, és mondta, hogy most maradhat tovább is, mert nem busszal megy haza, hanem bejön érte egy barátja autóval. Mire megjött este az autó a két baráttal, a kolhozraktárnok már kétszer is volt otthon utánpótlásért, mert bizony minden pénz a jövevény csíkos öltönyének zsebébe vándorolt.

Mindenki legatyásodott, vége lett a játéknak, a pecsétgyűrűs kéz búcsút intett, és azóta nem verik a blattot a nagyközségben.

Tithli