András Sándor: Az ASAK beadványa az ENSZ-hez

2003. szeptember 5., 02:00 , 140. szám

Én, András Sándor Autonóm Köztársaság

kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe,

mert megcsalt mind, ki eddig képviselt,

s én magamat akarom képviselni végre.

Faképnél hagytam minden hatalmi tömböt,

mely harsogta, hogy életem érte boldogan adom,

és most jelentkezem. Én, tömegbázis és ember.

Vagyis, a nagyok közt is legnagyobb hatalom.

A föld üres sakktábla, s nélkülem nincsen játék,

mert én vagyok mind a két támadó csapat:

e kuncogó világban önmagam ellensége,

aki elvetemülten a torkomon ragad.

Nekem nincs repülőm, se bombám, se rakétám,

se atomhajtott flottám, se távfegyverem, –

csak hagyományos vágyakat tárol köztársaságom,

s tudom, ki nincs velem, nincs azért ellenem.

S én, András Sándor Autonóm Köztársaság

ígérem, nem csúfítom majd harcokkal a napot,

mert én nem akarok se veszteni, se győzni:

én egész egyszerűen csak élni akarok.

 

A vers alapvető gondolata az, hogy minden egyes ember önálló, független lény, aki saját vágyai, gondolatai és tervei szerint kíván élni. A megnyilatkozó pedig csalódottsága miatt jut arra az álláspontra, hogy ezentúl önmaga kívánja érdekeit képviselni. Úgy érzi, a hatalomra jutottak nem az embert, „a legnagyobb hatalmat” helyezik előtérbe, hanem valami mást.

Mi lehet a megoldás? Legyünk valamennyien hatalmon? Csak ebben az esetben lehet méltó s igaz képviseletünk? De hát mit is akarhat az ember kezdeni az életével? Hogy mindig, minden körülményben érvényesüljenek tervei és vágyai? Nem lehet, hogy az ettől eltérő igazság is valódi igazság? Nem lehet, hogy boldog s teljes élet az is, amely nem az érvényesülést kergeti?

Ismerek olyan önző embert, aki még bocsánatot is úgy kér a másik embertől, hogy meg sem hallgatja annak véleményét. Nem érdekli, mit érez a másik: megbocsát vagy sem. Nem a másik emberért teszi a bocsánatkérést sem, hanem saját nagyravágyó természetét leplezi még ezzel is. Hazudik önmagának, hogy megnyugtatja őt e gesztus, miközben csak a győznivágyása mozgatja. Retteg a vesztéstől – ezért menthetetlen: évről évre morálisan egyre több veszteség éri. De a költő korántsem ilyen győzelmes önállóságra gondol. Nem harcolni kíván, „se veszteni, se győzni”, csak egyszerűen: élni.

(Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy Jézus épp azáltal hódította meg a világot, hogy „a legutolsó helyet” választotta: megmosta valamennyi tanítványa lábát – Júdásét is –, majd elfogadta a leggyalázatosabb és leggyötrelmesebb halált...)

Penckófer János