Hogyan játsszuk ki Juscsenkót?

Mire jó a parlamentarizmus, avagy

Az őszi politikai szezon Ukrajnában hagyományosan augusztus 24-ével, azon belül is az ez alkalomból előadott elnöki szózattal kezdődik. Az idén némiképp eltértünk a hagyománytól, mert az ünnepi beszéd csak betetőzte a néhány nappal korábbi szezonkezdést. Annak tartalma pedig egy középkategóriájú szenzáció: Med­ved­csuk megegyezése Szimonyenkóval és Mo­roz­zal az alkotmánymódosítás újabb variánsáról.

Ennek lényege az áttérés a parlamentarizmusra. Az elnöki jogköröket nemcsak megkurtítanák, hanem a megválasztásának terhét is átvenné a néptől a parlament. Igaz, 3/4-es többséggel és a következő parlamenti választástól, 2006-tól. A jövő ősszel megválasztandó elnök addig maradna hivatalában.

Az események egyik olvasata, hogy sikerült kijátszani a Messiást, akire külön célzott is Kucsma az ünnepi beszédében. Jus­csenko esetleg megnyerheti az elnökválasztást, a hatalom súlypontja azonban átkerülne a miniszterelnökhöz. Az átmenethez az elnöki tábor és a kommunista-szocialista ellenzék szavazatai egységesen elégségesek lesznek, a kormányzáshoz szükséges sima többség pedig rendelkezésre áll. Az elnökpárti frakciók máris döntöttek arról, hogy saját közös elnökjelöltjük lesz, akinek nem is muszáj feltétlenül győznie, elég, ha a parlamenti többséget kézben tartják.

A másik olvasat szerint annyi történt, hogy a találkozó résztvevői, Medvedcsuk, Moroz és Szi­mo­nyen­ko beismerték, hogy nem látnak maguk számára esélyt az elnökválasztás megnyerésére, és meg­próbálnak kibabrálni azzal (Juscsenkóval), aki viszont továbbra is az első számú esélyes.

A Mi Ukrajnánkhoz közel álló elemzők hangsúlyozzák, hogy a ¾-es többséggel történő elnökválasztás ahhoz fog vezetni, hogy nem sikerül majd megegyezni az elnökjelölt személyében, így elhúzódó alkotmányos válságot okozhat az elképzelés esetleges megvalósítása. Ezenkívül megelőlegezik, hogy a hatalompárt a végén valamilyen módon úgyis átveri a vele kokettáló baloldali ellenzéket.

Ha furcsán is hat a Med­ved­csuk–Moroz–Szi­monyenko együtt­­működés, a baloldali vezéreket mégsem lehet elvtelenséggel vádolni. Azoknak ugyanis évek óta az a hivatalos álláspontja, hogy Ukrajnát parlamentáris köztársasággá kell átalakítani, ahol a hatalomgyakorlás súlypontja az elnöki adminisztrációtól átkerül az arányos (pártlistás) módszerrel megválasztott országgyűléshez. Miért ne próbálnák felhasználni a hatalompárt elbizonytalanodását régi és legfontosabb politikai céljuk megvalósítására?

Maga az egyeztetett tervezet még nem született meg, és a folyamat nem is ígérkezik simának. Moroz ugyanis már jelezte, hogy nem ért egyet az elnök parlament általi megválasztásának tervével. Az elnökpárti tábor frakciói jelezték elvi egyetértésüket, de sokan (hatan) vannak, egy új alkotmány pedig sok konkrét paragrafust és bekezdést tartalmaz, amelyeket kétharmados többséggel kell megszavazni.

A Juscsenko-veszélynek az államberendezkedés megváltoztatása útján történő elhárítása eléggé körülményes és sérülékeny folyamat. Különösen, amikor párhuzamosan folyik a hatalompárti elnökjelölt kiválasztása. Ha lesz ilyen, akkor egyes csoportok nagyobb, mások kisebb lelkesedéssel fogják támogatni, de elég néhánynak komolyan venni a nyerési esélyeket, hogy ne akarják eleve megsemmisíteni a verseny fődíját. Ahhoz tehát, hogy esély le­gyen az alkotmánymódosításra, arra van szükség, hogy a pár­hu­zamos terv, az esélyes Jus­csen­ko-konkurens felépí­tése nyilvánvaló kudarcot valljon. Ebben az esetben azonban az fog gondot okozni, hogy az idő múlásával növekszik majd a kísértés, hogy hasznos szolgálatot tegyenek a honatyák a jövendőbeli erős embernek pél­dául oly módon, hogy nem szavazzák meg az alkotmánymódosítást…

Egyébként az erőviszonyok a nyár folyamán is változtak. Szi­mo­nyenko kommunista vezér mostanra már elsősorban Jus­csenko-, és csak másodsorban hatalomellenes, pontosabban Jus­csenko elnyerte végleges besorolását a szélsőbalon: ő az ukrajnai nagyburzsoázia érdekeinek letéteményese, a klánharcok egyik résztvevője, akinek győzelme semmilyen változást nem hoz majd a népellenes rezsim működésében. A papírformának megfelelően eldőlt tehát, hogy a kommunisták biztosan önálló jelölttel indulnak. Már folynak is a találgatások, hogy kitől vonnak el ezzel szavazatokat, honnét nyerhetnek még újabbakat az első forduló után, ha jól startolnak, illetve kire szavaznak majd egyre öregebb híveik, ha a kezdet nem biztató.

Janukovicsot sem írták még le, a kulisszák mögötti csatákban hol nyer, hol veszít. Az igazi gondot azonban az aszály okozza és az ezzel járó kenyérár-emelkedés. Mivel a potenciális gabonabeszerző területek is hasonló helyzetben vannak, sokba fog kerülni az ország terményszükségleteinek a kielégítése. A piaci szereplők a kereskedőktől a pékekig a lakosságra fogják hárítani pluszkiadásaikat. Adminisztratív eszközökkel nem lehet egy egész évig visszariasztani őket ettől, a néhány százmilliónyi költségvetési többletkiadást pedig elő kell majd teremteni valahonnan. A Nagy Don miniszterelnöksé­gét és elnöki esélyeit e feladat nagyságának árnyékában látják összezsugorodni az elemzők.

Ami változatlan az Ukrán belpolitikában, az a külpolitikai környezet. Az oroszok igyekeznek gyorsan elintézni Ukrajna gazdasági függetlenségét a gázkonzorcium tető alá hozásával, az Odessza–Brodi olajvezeték fordított irányú felhasználásával, valamint Ukrajna csatlakozásával az orosz közös piachoz. Az amerikaiak pedig – akiknek lehetőségeit nem korlátozzák az olaj világpiaci árának változásai és a választásoknak sincs az oroszországihoz hasonló tétje – rendszeresen küldik ugyanazt az üzenetet. Akár a leköszönő nagykövet búcsúinterjújáról van szó, akár Bush elnök függetlenség napi üdvözlő leveléről, a hangsúly mindig ugyanazon van: Ukrajna megítélése a jövő évi elnökválasztások demokratikusságától és törvényességétől függ.

SZ. K. M.