Kalap, amelyet viselőjével temetnek

Hagyományőrzés Salánkon

2003. december 5., 01:00 , 151. szám

Kész Rita Nevetlenben, egy ugocsai kis faluban született. Már egyetemi évei alatt is szülőfaluja népi gyó­gyá­szatával foglalkozott. Tanulmányai befejezése után a salánki középiskolában helyezkedett el mint magyar nyelv- és irodalomtanár. Azóta is a népi hagyományok gyűjtésén, megőrzésén fáradozik.

– Honnan ered a néprajz iránti szenvedélyed?

– Nagymamám nevelt, éjjel-nappal mesélt nekem a régi dolgokról, a konyhája is régi tárgyakkal volt berendezve. Miután elkezdtem a salánki iskolában dolgozni, jelentkeztem a budapesti Néprajzi Múzeum pályázatára, és elküldtem a már meglévő anyagaimat. Helyezést értem el a munkámmal, s úgy éreztem, hogy van jelentősége annak, amit csinálok. Később lehetőségem nyílt a debreceni egyetem doktoran­du­szaként folytatni ez irányú kutatásaimat, témámul Nevetlenfalu, Akli, Öregakli, Aklihegy népi gyó­gyászatát választottam. Kárpátalja hagyományőrző vidék, de szellemi kincsei jobban megmaradtak, mint a tárgyi emlékei.

– Mivel foglalkozol a gyó­gyászaton kívül?

– Salánkon is nyitott szemmel és füllel járok, nagyon sok anyagom van már erről a településről is. Nagy örömmel tapasztaltam, hogy itt talán még hagyományőrzőbbek az emberek, mint a tiszaháti falvakban. Például a salánki hagyományos konyha elkápráztatja az ide látogatókat, csak ezt az itteniek nem tudják. Büszke vagyok arra, hogy felújíthattam egy elfeledett salánki sütemény hagyományát. A lapta­cső­rögéről van szó, amit a gyermekágyas anyához vittek. Van egy speciális sütő, amiben készül. A tojássárgáját és a lisztet összegyúrjuk, hajszálvékonyra nyújtjuk a tésztát, derelyemetszővel vékony csíkokra vágjuk úgy, hogy a végei ne legyenek elvágva, minden második szálat felszedünk az ujjunkra, megcsavarjuk és beletesszük a sütőbe, ami ki van lyuggatva, aztán forró olajban forgatva megsütjük. A herőcét is ismerik még Salánkon: palacsintatésztából készül, amihez speciális sütőforma létezik, és azt mártják az alapanyagba, úgy sütik ki. Savanyúlét készítenek disznó nyelvéből, veséjéből, szívéből, amit rizzsel berántanak. Voltam olyan padláson, ahol komlóból készült kovászt találtam, és még sorolhatnám a különféle ételeket, amelyeknek az elkészítését Salánkon még ismerik. Ugyancsak salánki sajátosság, hogy sokáig egy nagyszőlősi zsidó kalapos készítette a helyi férfiak jellegzetes kalapját, amelyről már messziről megismerték őket. Laposabb, szélesebb karimával készült, mint a Kárpátalja-szer­te viselt, széles szalaggal volt összefogva. Má­ra sajnos kevés ilyen kalap maradt, mert azt a hagyománynak meg­felelően a meny­asz­szony adta a vőlegényének, amit azután annak halálakor vele temettek.

– Milyen szokások élnek még Salánkon?

– A betlehemezést itt soha nem hagyták abba. Farsang végén valaha még szűz­gulyahajtás is volt: amelyik lány nem ment férjhez farsangkor, azt kihajtották az utcára. A húsvéti hímes tojás festése még mindig iró­kával, kiccével történik, és minden családnak megvan a maga jellegzetes mintázata. A halott fejéhez és lábához kendőt tesznek, hogy legyen mibe törülköznie a túlvilágon. A temetésre a keresztfiúk, közelebbi rokonok indulnak el hívogatni, és a meghívott asszonyok összepakolnak, elhozzák a torra szükséges elemózsiát. A rokonsági kapcsolatok ma is nagyon fontosak, gyakran összejárnak a családta­gok.

Ferenczi Katalin