Belgium: oszlófélben?

A nyelvi alapon történő önmeghatározás krízise széthullással fenyegeti Európa egyik legtehetősebb államát.

Flandria parlamentjének épületét vastag vörös-fekete rétegben borítják az "Egységes Belgium vagy semmi!", "Flamandok, takarodjatok!" típusú graffitik. Az efféle "műalkotások" azt a tiltakozást hivatottak kifejezni, amely a flamand parlament november 7-i döntését követte, mellyel a honatyák egy brüsszeli szavazókörzet nyelvi jegyek alapján történő felosztása mellett döntöttek.

Amikor a parlament döntése értelmében mintegy 120 ezer francia anyanyelvű belga megfosztatott a lehetőségtől, hogy a francia nyelvterület pártjaira szavazzon, azt a vallonok a hollandul beszélő flamandok hadüzeneteként értékelték.

Belgium 1830. évi megalakulásakor a francia volt az államnyelv, s ugyancsak franciául folyt a középiskolai és felsőfokú oktatás is. A második világháborúig Belgium a gazdag francia nyelvűek országa volt, ahol a holland a szegény vidékiek nyelvének számított. A nagy világégést követően azonban Flandria ugrásszerű fejlődése következtében a hollandul beszélők régiója került az élre.

Azóta a nyelvi alapon történő diszkrimináció odáig fajult, hogy a két nép fiai gyakrabban választják második nyelvükül az angolt, mint a szomszédságban élőkét. Sokan úgy tartják, hogy a Flandria és Vallónia közötti nyelvi határ mára valódi államhatárrá alakult át. II. Albert belga király, aki nem rendelkezik reális politikai hatalommal, hiába kérleli a feleket, hogy kezdjenek párbeszédet a hatalmi szervek kiegyensúlyozott reformja érdekében.

A VRT flamand tévécsatorna felmérése szerint a flamandok 60 százaléka és a vallonok 47 százaléka tartja lehetségesnek az ország kettészakadását. Eközben a flamandok 40 százaléka mellett csupán a vallonok 8 százaléka nevezte a szakadást "jó dolognak". Ugyanakkor Flandria lakosságának 76 százaléka és Vallónia lakóinak 81 százaléka biztos abban, hogy 2020-ban Belgium még mindig létezni fog mint egységes állam. A felmérések azt mutatják, hogy a belgák többsége ma még pártállástól függetlenül az egységes Belgium híve, s véleményük szerint csupán a radikálisok igyekeznek konfliktust szítani a francia- és hollandpártiak között.

A holland nyelvű flamandok folyamatos nyomulása, az egyre több általuk elfoglalt hivatal állandó fejfájást okoz II. Albert számára. A király immár negyedik hónapja igyekszik elsimítani az etnikai súrlódásokat a 6 milliónyi flamand és a 4,5 milliónyi vallon között. Azonban a két nép közötti szakadék egyre csak mélyül. A még júniusban megválasztott képviselők csak kedden tudták végre megalakítani az ország kormányát.

A látszat ellenére Belgium két népe valójában külön életet él. Nem csupán a hatalmi szerveik különülnek el, de saját nemzetiségi iskolákkal, tömegtájékoztatási eszközökkel és sportklubokkal is rendelkeznek. A flamandok és vallonok közötti házasságok rendkívül ritkák.

Brüsszel külvárosának sok egyszerű lakója ugyanakkor kétségbeesésében kifüggeszti lakása ablakába a fekete-sárga-vörös lobogót, mert fél Belgium esetleges széthullásától. Sokan úgy vélik, csupán a politikusok képtelenek megegyezni, az egyszerű emberek szintjén nincs probléma vallonok és flamandok között.

A flamand-vallon ellentét Belgium fennállásának kezdeteitől nyomon követhető. "Mi két különböző nemzet vagyunk, egy mesterséges ország, amelyet ütközőként hoztak létre a nagyhatalmak (Franciaország és Németország - a szerk.) között, és bennünk nincs semmi közös a királyon, a csokoládén, valamint a sörön kívül. Eljött az ideje, hogy búcsút mondjunk Belgiumnak" - mondja Filip de Winter, a Flamand Érdek elnevezésű nacionalista párt egyik vezetője.

A flamandok túlnyomórészt az ország északi vidékein laknak, és számos jegy alapján hasonlítanak a hollandokra. Vallónia földjei alapvetően az ország déli részén terülnek el, s lakóik a franciákra hasonlítanak. Az ország nevét a kelta belgák törzsétől kapta, amely időszámításunk kezdetén lakta e vidéket.

Sokan úgy tartják, Belgiumban hagyományosan másodrangú állampolgárokként viszonyultak a flamandokhoz, holott mindig is ők alkották a lakosság nagyobbik hányadát. A második világháborút követően azonban gyökeresen megváltozott a helyzet, amikor Flandria az ország gazdasági központjává vált, miközben a hagyományosan a szénbányászatra és kohászatra alapuló vallon ipar a hetvenes évek elején az energiahordozók drágulásával hanyatlásnak indult. Ma is a 10,6 milliónyi belga lakosság 60 százalékát kitevő flamand rész fejlődik élénkebben, s mindinkább tehernek érzi a gazdaságilag elmaradottabb Vallónia finanszírozását, ahol kétszer magasabb a munkanélküliség.

A vallonok a maguk részéről továbbra is kitartanak a hagyományos belga típusú kompromisszum mellett, mely a vallon nemzeti kisebbség jogainak védelmén alapul.

Könnyű belátni ezek után, hogy a belga nemzeti jelmondat, az "Egység adja az erőt" mára üres frázissá vált. Az ország egykor mindenki által csodált közigazgatási rendszere, mely egyaránt figyelembe vette az egyes régiók és nyelvi csoportok érdekeit, napjainkra reménytelenül elavult, mondják, ugyanakkor a flamand parlament egyelőre elutasítja a szélsőjobboldaliak javaslatát, hogy tartsanak népszavazást a flamand régiók kiválásáról, s csupán a flamand és vallon autonómiák fejlesztését szorgalmazza. A különválásban az a jó, hogy mindenki a maga elképzelései szerint élhet, mondják a politikusok, ugyanakkor kétségtelen, hogy együtt erősebbek vagyunk, teszik hozzá.

A jövő ennek megfelelően ugyancsak zavarosnak tűnik mindkét fél számára. Arra a kérdésre, hogy széthullóban van-e ma Belgium, flamandok és vallonok egyaránt határozott nemmel válaszolnak, az azonban kétségtelen, hogy a jelenlegi szövetségi államberendezkedést újra kell gondolni. (Kárpátalja/Korreszpondent)