Húsz év

2009. április 3., 10:00 , 429. szám

Húsz esztendővel ezelőtt a csodavárás eufóriájával indultunk útnak. A csoda elmaradt, az eufória elmúlt. Maradtak a "frontszolgálat" szürke hétköznapjai, a befejezhetetlen állóháború nyomasztó érzése.

Húsz évvel ezelőtt még abba az illúzióba ringattuk magunkat, hogy az újonnan épülő ukrán államban mi, magyarok is méltó helyet és teret kapunk. A gyengébb elpusztításának elemi ösztöne azonban hamar lebontotta a vékonyka civilizációs mázat. Azok, akikkel annak idején együtt álltunk ki a szovjet diktatúra ellen, gyorsan felejtettek, s hamarosan ugyanazokat az elnyomó technikákat vetették be ellenünk, amelyektől egykor maguk is szenvedtek, s melyeket egykor közösen ítéltünk el.

A másik illúzió, amely azóta szertefoszlott, az volt, hogy a magyar állam majd megment bennünket. Nem így történt. S ennek elsősorban nem az az oka, hogy a magyar kormányok folytonos cserélődésével folytonosan változott a nemzetpolitikai irány. A mélyebb ok az volt, hogy Magyarország maga is menekült. Menekült keletről nyugatra. A bizánci valóságból a képzelet Európájába. Ennek érdekében mindent feláldozott, ha kellett, a kárpátaljai magyarság érdekeit is. Mindez emberi szempontból lehet szomorú, azonban racionális politikai cselekvést takart.

A harmadik illúzió, amelyet fel kellett adnunk, a kárpátaljai magyarság feltétlen hűségének az illúziója. Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy ha a kárpátaljai magyarságot zászlóink alá hívjuk, az egy emberként ajánlja meg, ha nem is életét és vérét, de legalább szavazatát. Miközben mi a várfalakra invitáltuk őket, sokan inkább alagutakat kezdtek ásni, amin keresztül megszökhetnének.

Az illúziók elvesztése azonban nem jelenti, nem jelentheti a remény elvesztését, mint ahogyan nem tehető egyenlőségjel az alapok nélküli vágyálmok és a harcunk igazságának bizonyossága közé.

A húsz esztendő alatt sok csatát vívtunk, sok jó ügyben buzgólkodtunk, s bizonyára hibákat is vétettünk. Az, hogy harc- és ügykészségünket megőriztük, fontos eredmény, s egyben jövőnk záloga is. Nyilvánvaló azonban, hogy megmaradásunk kulcsa mindenekelőtt egy erős magyar állam, amelyet szomszédai is respektálnak. Ha a múltra nézünk, akkor azt látjuk, hogy húsz esztendő alatt hat magyar kormány váltotta egymást, de azt, hogy a kárpátaljai magyaroknak legalább a vezérei akadálytalanul keljenek át a határon, s ne kelljen a "megélhetési turisták" között sorban állniuk, egyik sem tudta megoldani, hogy csak egy aprócska ügyet említsünk. Ha a ma Magyarországára tekintünk, akkor szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a helyzet még rosszabb, a magyar állam széthullóban van. S számunkra, akik itt élünk, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a kicsinység, gyengeség és akarattalanság határon átlengő feromonjai a bizánci orrokban adekvát reakciót váltanak ki. A magyarság presztízse mélyponton van, és tovább süllyed, hogy egy fogalomzavarral éljünk.

Ennek ellenére, azt kell mondanunk, hogy a történelem tanúsága szerint az állam visszanyerheti erejét, az ország visszaszerezheti tekintélyét. S ha Magyarországnak egyszer valóban olyan nemzeti kormánya lesz, amely élni is tud majd a hatalmával, s nekünk az Úr erőt ad ahhoz, hogy addig tartani tudjuk a Tisza-kanyarba zárt százötvenezres magyarság állásait, akkor mi is elindulhatunk a felemelkedés útján. Kívánjuk, hogy így legyen.

Gulácsy Géza