Szürkék

Rekkenő a hőség. Forró, szürke por telepszik egyre vastagabban fára, bokorra, járdára és úttestre, háztetőkre és szobákba, ember tüdejébe, agyába és lelkébe.

Rója a várost. Szürke, bokáig érő kabátjából vékony foszlányok lógnak le. Minden vagyona, két-három műanyag szatyor, vállán átalvetve.

Szemétkukákban kincsek várnak rá.

Szürke és vásott gumicsizmájára csimbókosodva egy ország, egy "kistérség" sorsa.

Szürke macskák, horpadt vékonyú ebek más vetélytársat nem tűrnek meg. Őt engedik. Vele, érzik, nem kell megvívniuk. Sem a koncért, sem az ételért. Szemelgethet a közös szemétből...

Sorstárs.

Előnye is van. Kezeivel ki tudja kaparni azt is, amihez ők, bármilyen jó is a szaglásuk, ott, a tárolóedények mélyén már nem tudnak hozzáférni.

Szaga vagy illata? Akár az övéké.

Ebédkor vékony tüzet rak a folyóparton. Valamit süt. Majszolgat. Körben szürkére porosodott zacskók hevernek.

Nehézkesen feltápászkodik. A szatyrokat elrendezi a vállán, hátán és megindul a város felé. Szürke kabátját szorosra gombolja. Pedig az a bizonyos sugárzás, ami ilyenkor a bőr alá lopakodik, most nagyon erős.

Hirtelen szélroham támad. Lerántja fejéről a vedlett szőrmekucsmát.

Megfordul. A fejfedő után kapkod. Lehajlik. A műanyag tasakok szinte a földre rántják.

Vállig érő fakószürke haja libben.

Egy nő... Egy idősebb asszony...

Szürke kabátja ujjából madarak szállnak ki. Emberi hangokat kiadó szürke gerlék. Visszaröppenek a tűzhely fölé, összegyűjtik az ottfelejtett morzsaszemeket.

És csőrükben vidáman viszik utána... Neki...

Gerzsenyi András