Pán-síp

2009. augusztus 7., 10:00 , 447. szám

Nemrég még az elvtársak sípoltak. Teli tüdőből. A sípolást most is folytatják. Mert még bírják szusszal. Nem lehet beléjük fojtani. A sípolást. Amely ugyanolyan hamis, mint korábban.

Csak most már nem elvtársak. (Hagyjuk az elveket!) Hanem pánok. Innen a pán-síp. Mint ősi internacionalista hangszer.

Az újsütetű pánok most azt fújják, hogy a karácsony a legszebb ünnep. Bezzeg régebben, úgy évtizednyivel ezelőtt még azt sípolták, hogy november hetedikénél nincs magasztosabb a világon, s aki a karácsonyt szereti, azt le kell küldeni a pályáról.

Vagy levinni.

Meseautóval. Rabomillal.

Az a mostani pán, aki annak idején leromboltatta, "jobbik" esetben penészes raktárrá irgalmatlanította a templomokat, de azért a legértékesebb aranyozott keresztet hazavitte az anyósának, az ezüst serleget pedig megtartotta magának mint jogos szuvenírt, most az oltár közvetlen közelében tanyázik minden misén.

Mert most már nem elvtárs.

Hanem pán.

A pánelvtársak és elvtárspánok most is vonulgatnak, nyomulgatnak. Síppal, dobbal, fekete terepjáróval. Vagy ezüstszínűvel. Melynek visszapillantó tükrén ott csüng a lerombolt templom elűzött papjától "kölcsönvett" kis kereszt...

...Mondják, annak idején a volt szovjet birodalom egyik első számú vezetője, szellemi alultápláltságból kifolyólag, elvtársnak titulálta egy nyugati nagyhatalom első számú vezetőjét. Az meg, udvariasságból, vagy lehet, hogy csak a poén kedvéért, úrnak nevezte őt.

De ettől az előbbiből még nem lett úr.

Bár most pánnak hívják.

De az utóbbiból sem lett – szerencsére – elvtárs...

Gerzsenyi András