Nézem a fát

2011. december 23., 09:00 , 571. szám

Itt vegetál, a szerkesztőségi ablakom előtt. Védekezik, ellenáll. Kiszámoltam: masinálódó világunkban óránként hétszáz jármű megy el mellette.

Szégyenszemre, nem tudom, milyen fajta.

Alja, azaz törzse lemeszelve. „Kötelező védőoltás.” Férgek ellen.

De alig másfél méterrel feljebb – moha. Körbe-körbe. Kedvenc gyermekkori regényhőseim eltévedtek volna, ha ennek alapján próbálják meghatározni nyugatot és keletet.

Elgörbült, elgörcsösödött. De – él!

Egyszer majd halálra ítélik. Mint az emberek testi épségét, a forgalmat veszélyeztetőt.

Hiszen – fogyatékkal élő…

Még küzd. Még remél. Még kitart.

Ágai ráborulnak a háztetőre, kihajlanak a közút fölé.

Óránként mind a hétszáz járműnek integet. Vagy csak a masinák rengetik meg ágait, reptetik a leveleit?

Szégyen szememre, de nem tudom, milyen fajta.

Fogyatékkal élő, talán velem egyidős…

Egyszer, még mások ítélete előtt, maga választja majd az elmúlást.

Tudja: tűzifa nem lesz belőle, hiszen van még földgáz. Bútornak nem alkalmas. Fejfának sem… Valahova majd elviszik, valahol majd ledobják.

De elrohadó évgyűrűi, remélhetőleg, sok kis magoncot sürgetnek életre…

Gerzsenyi András