Vörösbegy
Akkor volt hó. Kásás, itt-ott olvadó. De mégis – hó volt. Karácsony előtt néhány nappal. Meg is maradt. Mert a hegyekről visszapattanó északi szél minden éjszaka jéglemezt dermesztett rá.
Kicsiny Boldizsár nagy, fából készült szánkót kért a Jézuskától. Olyan nagyot, hogy elférjenek rajta két testvérével.
A szánkó ott volt a fa alatt. Pont olyan, amilyenre áhítozott, amilyet remélt.
Karácsony napján és másnapján, a hegyekről visszapattanó szél szárnyán, az éjszaka felrakott jéglemezeken a szán nyergében még csúszni is tudott.
Sebesen. Annyira gyorsan, hogy a vasalt szántalppal eltiporta a jégben-hóban maradék magok után kutató vörösbegyet.
Felemelte. Sírva szaladt vele vissza, a házba. „Hisz még él!” – nyugtatgatta apja, anyja. A vörösbegy néhány óra múlva már ismét a kert fái között csapongott.
Kicsiny Boldizsár pedig nap mint nap a madarat leste. Más szinte nem is érdekelte. Sem az új szánkó, sem a többi ajándék. S a hőn óhajtott „csodaszánra” többé nem volt hajlandó ráülni.
A vörösbegy nem ment el a kertből. Társaival és a széncinkékkel ott surrantak a bokrok között.
Közvetlenül az ablaka előtt egy még viszonylag fiatal, de már több éve termőre fordult meggyfa dacolt a zimankóval. Kicsiny Boldizsár, reggelente, amikor a redőnyt felhúzta és az ablakhoz nyomta az arcát, először ezt a fát látta meg. Zöldben, virágban, termésben és téli szunyókálásban. Szokássá vált minden reggel szemügyre venni.
Mert a fát, azóta végleg elszenderült nagyapja ültette, abból az alkalomból, hogy kicsiny Boldizsár megszületett. Vele egyidős. Kortárs. Testvér…
…Amikor azon az újév előtti reggelen is rápillantott, nem hitt a szemének. A meggyfa ágai között egy nagy madáretetőt látott meg. Friss fenyőlécből eszkábált teteje alatt tucatnyi pihés-tollas jószág habzsolta a magokat, és az etető oldalára függesztett szalonnabőrt. Köztük az ő vörösbegye is.
Szinte kirángatta a takaró alól még mély álomban lévő két kishúgát:
-Gyertek madárnézőbe! Utána pedig… szánkózunk egy nagyot!...
Gerzsenyi András