William Shakespeare: A vihar

Premier a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban

2013. január 11., 01:00 , 626. szám

Mesés történet két órában a kegyetlen valóságról; álomszerű képek jóról és rosszról, szépről és csúfról; páratlan szereposztás négy Jászai Mari-díjas színésszel – röviden így foglalható össze a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház legújabb előadása, melyet William Shakespeare A vihar című drámája alapján Szergej Maszlobojscsikov rendezett. Az előadás kárpátaljai bemutatóját kedden tartották Beregszászban.

Shakespeare egyik utolsó színművének története egy elhagyatott szigeten játszódik, ahol Prospero, Milánó elűzött tudós hercege barlangjában egyedül él lányával, Mirandával. Mágiájával, tudományával Prospero felszabadította a sziget előző ura, egy Sycorax nevű boszorkány által fák törzsébe zárt jó szellemeket, s azok élükön Ariellel attól fogva engedelmeskedtek neki.

A szigeten élt, s szintén Prosperót szolgálta a csúf Caliban is. Ezt a szörnyeteget Prospero megpróbálta átnevelni, ám sikertelenül, így nem volt alkalmas egyébre, mint a legalantasabb és legnehezebb munkák végzésére. Az egyébként jó és vidám Ariel sokat gyötörte Calibant, valahányszor az nem teljesítette Prosero parancsait, mivel a szörnyeteg régi ellenségének, Sycoraxnak volt a fia.

Mágiájával, s a szellemek segítségével Prospero a természet erőinek is parancsolni tudott, így elérte, hogy hatalmas vihar kerekedjék, s a szigethez sodorjon és elsüllyesszen egy nagy hajót. A herceg azonban úgy intézte, hogy a hajón utazó emberek közül senkinek ne essék bántódása.

Ekkor mesélte el lányának Prospero a szigetre kerülésük történetét, azt, miként száműzte őt saját hatalomra éhes öccse, Antonio a nápolyi király segítségével. A sziget partjainál szerencsétlenül járt hajó utasai Prospero ellenségei voltak, akik most ím, valamennyien egykori áldozatuk kezére kerültek.

A szellemek segítségével Prospero éhséggel, szomjúsággal és látomásokkal kínozta a hatalmába került embereket. Nápoly királyát azzal is gyötörte, hogy elhitette vele, odaveszett egyetlen fia, a trón örököse. Valójában Ferdinándot csupán elválasztotta övéitől, s keményen dolgoztatta.

Miranda, aki szinte csecsemőként került a szigetre, s apján kívül más embert addig nem ismert, találkozván Ferdinánddal beleszeretett az ifjúba, aki viszonozta szerelmét, s kérte, legyen a felesége.

Amikor már a szellemek is úgy érezték, hogy a hajótöröttek megfizettek tetteikért, s őszintén bánják bűneiket, Prospero maga elé hívatta valamennyiüket, felfedte kilétét és bejelentette: megbocsát. Ezután Prospero ígéretéhez híven felszabadította Arielt, s a többi szellemet, majd eltemette tudós könyveit, kettétörte varázspálcáját, s a többiekkel együtt visszaindult a szárazföldre, hogy újra elfoglalja trónját az emberek birodalmában.

Nagyjából ennyi volna a történet, éppen egy drámára való. Azonban mint azt Szergej Maszlobojscsikov rendező még a próbák során lapunknak elmondta, egyfajta végrendeletként, összegzésként tekint A viharra, s ennek megfelelően nem egyszerű tündérmesét rendezett a darabból.

Keze alatt a történet jelentős változásokon esett át. Hogy csak a legszembetűnőbbeket említsük, Prosperóból Prospera lett, Arielt pedig mindjárt 6-7 színész is alakítja. Ráadásul az előadás nem szorítkozik a Shakespeare által megírt szövegre, hanem rendre részleteket emel be az angol mester híres szonettjeiből és más drámáiból, többek között – már amennyire e sorok szerzője meg tudta állapítani – a Macbethből, a Hamletből, a III. Richárdból is. Ezenkívül a színpadot falfirkák, kéziratok és könyvek formájában a szó szoros értelmében Shakespeare-szövegek borították el, így az embernek az a benyomása, hogy az eseményeket irányító mágia nem is a szellemek világának műve, hanem a szavak, szövegek világáé, ahol minden emberi gyarlóság és erény, szeretet és gyűlölet, nemesség és árulás meg van írva, s csak ismétlődik újra meg újra, míg világ a világ. Ezért talán nem tévedünk nagyot, ha úgy látjuk, hogy Prospera – akiben magát Shakespeare-t is sejthetjük –, amikor igazságot szolgáltatva s visszavezetve lányát az emberi világban őt megillető helyre elhagyni készül a szigetet, nem varázspálcájától szabadul meg, hanem kéziratait hagyja hátra – mintha a drámaíró búcsúzna, mondván, immár mindent megírt, szabadon engedi fantáziája munkára kényszerített szellemeit, s visszatér a „valóságos” életbe.

Mint látható, a néző nem dőlhet kényelmesen hátra, ha érteni és értelmezni akarja mindazt, ami a színpadon történik és elhangzik. Talán nem is lehetséges egyetlen alkalommal érzékelni és befogadni a felkínált számtalan impulzust. Talán nem is feltétlenül szükséges.

Cserébe „fáradozásunkért” a rendező feledhetetlen látvánnyal ajándékoz meg. Szinte minden jelenet egy-egy tabló, egy-egy élőkép fényből, emberi testből, az egyszerű, de leleményes díszlet elemeiből szerkesztve, melyek időnként úgy váltakoznak, mint a kaleidoszkóp ábrái. A nézőnek helyenként az a benyomása, mintha Maszlobojscsikov képeskönyvvé igyekezett volna átdolgozni A vihart. És ezt a nagyszerű látványt, ezt a „képszínházat” lengi be a fenséges Shakespeare-i szöveg, amely évszázadok távlatából is elemi erővel szól hozzánk, ha hagyjuk, hogy megérintsen.

A színpadi „képalkotásban” a beregszászi társulat művészei profi és képlékeny, jól formálható eszközei voltak a rendezőnek. Ahol kellett – „jelen voltak”, ahol alkalom adódott – játszottak. Shakespeare-szöveget mondani különben sem egyszerű, valami olyasmi, mint 20 méterről a sorfal feje felett a kapu felső sarkába csavarni a labdát szabadrúgásból: tehetség és módszeres szorgalom egyaránt kell hozzá.

Ezen az estén gyakorlatilag a teljes beregszászi társulat színpadra lépett, köztük azok is, akiknek ma már jobbára a magyarországi teátrumok közönsége tapsol. Így időnként négy Jászai Mari-díjas színművészt láthattunk egyszerre a színpadon, ami azért – pestiesen szólva – nem semmi egy vidéki színházban.

Az előadást eredetileg a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház, a Gyulai Várszínház, valamint a debreceni Csokonai Színház közös szabadtéri produkciójaként mutatták be tavaly nyáron. A beregszászi közönség most tehát a kőszínházi változat premierjét láthatta. Ezt január 11-én a debreceni bemutató követi, január 21-én pedig a magyar kultúra napja alkalmából a KMKSZ szervezésében Ungváron tekintheti meg majd a közönség.

hk