Egy keletkutató Nyugat-Magyarországról

A XIX. század végén és a XX. század elején egy széles érdeklődési körű, az állattan, a földrajztudomány és a néprajz terén egyaránt otthonosan mozgó magyar nemest kutatószenvedélye előbb a Duna deltavidékére és a Fekete-tenger mentén húzódó, gazdag madárvilágú, mocsaras Dobrudzsába, majd sokkal keletebbre, Ázsia belsejébe sodorta. A Tien-san legjelentősebb kutatója, az ugyancsak magyar Prinz Gyula előtt, első magyar felfedezőként jutott el a hatalmas belső- és közép-ázsiai hegységbe, s a több kilométeres magasságokba emelkedő hegyhátak, fennsíkok bejárása mellett értékes néprajzi megfigyeléseket is végzett a kirgizek, valamint a kazahok körében. Ő volt Almásy György, az ugyancsak nagy hírnévre emelkedett Afrika-kutató, Almásy László édesapja.

Madártani gyűjtemény a borostyánkői várban

A zsadányi és törökszentmiklósi Almásy-család Kelet-Magyarországról származott (nemesi előnevüket is ottani, Zsadány és Törökszentmiklós helységek mellett fekvő birtokaik után kapták), ám később a Mura-vidékre, Vas megye délnyugati területeire költöztek. A majdani kutató a kiegyezés évében, 1867. augusztus 11-én látta meg a napvilágot a ma Szlovéniához tartozó Felsőlendván, a Magyar Földrajzi Társaság egyik alapító tagja, a széles látókörű Almásy Eduárd földbirtokos fiaként. Az édesapa hatalmas könyvtárában rengeteg földrajzi tárgyú kötet és térkép sorakozott a polcokon, s a kis György – akibe mondhatni genetikailag kódolva volt a természettudományok iránti érdeklődés – már fiatalon magába szívhatta a geográfiai ismereteket. Ám ahogy köznemesi ifjakhoz „illett”, jogi doktorátust szerzett a Grazi Egyetemen, majd állami hivatalnokként dolgozott Budapesten, de elég hamar hazaköltözött gazdálkodni a családi birtokra. Időközben, 1892-ben édesapja megvásárolta a jelenleg Ausztriához tartozó borostyánkői várat, melyhez több mint ezerholdas birtok tartozott, volt hát min gazdálkodnia a fiatal földesúrnak, akit azonban hamar magával ragadott a madárkutatási szenvedély.
Ornitológiai érdeklődése kialakulásában minden bizonnyal szerepet játszott, hogy szoros kapcsolatba került a jeles kőszegi madártankutatóval, Chernel Kálmánnal és nála is híresebb, európai hírű ornitológus fiával, Istvánnal, akivel hamar összebarátkozott a vele egykorú, ifjú Almásy György. A két fiatal kutató – messzelátóval és puskával felszerelkezve – együtt járta be Nyugat-Magyarországot, a Temes-közi Temeskubin környékét, valamint az Almásy-család börzsönyi, diósjenői birtokát, madártani megfigyeléseik mellett pedig megannyi szárnyast is elejtettek, melyekkel részben a lékai madártani múzeumot gazdagították, részben gazdag ornitológiai magángyűjteményt alakítottak ki a borostyánkői várban, ahol Almásy madárpreparáló műhelyt is létrehozott, gyermekei mellé pedig a jeles ornitológust, Hrabár Sándort hívta meg nevelőnek. 1897-ben azután lebonyolította első külföldi kutatóútját a Duna-deltába és Dobrudzsába, s jelentős madártani gyűjteménnyel – benne több, addig ismeretlen faj nem egy példányával – tért haza a gazdag madárvilágú területekről. Ám a mindig távolabbi és távolabbi célokat kitűző kutató figyelme hamarosan Belső-Ázsia felé fordult, s az ornitológia mellett érdeklődés ébredt benne az állattan többi ága, a földrajztudomány, valamint a néprajz iránt.

Közép-Ázsián át a Tien-san hókoronás csúcsaiig

A Belső- és Közép-Ázsián végighullámzó hatalmas hegységen, a Tien-sanon akkoriban az Orosz Birodalom és Kína osztozott, ezért Almásy – tervezett belső-ázsiai felfedezőútja előtt – kitűnően megtanult oroszul, s ugyancsak kiválóan elsajátította az őshonos kirgizek nyelvét is. Így ugyanazok az orosz hivatalnokok, akik a térségbe érkezett külföldi és a nyelvükön nem jól beszélő kutatókkal minduntalan akadékoskodtak, szinte mindenben segítették a magyar felfedezőt, s a török népek közé tartozó kirgizekkel is könnyen szót tudott érteni.
1900-ban, dr. Stummer-Traunfels-szel, a Grazi Egyetem állattani tanszékének tanárával indult el első keleti útjára. Jól felszerelt expedíciójukkal május 20-án hagyták el Budapestet, lehajóztak a Dunán, majd átkeltek a Fekete-tengeren. A kaukázuson-túli Batumi kikötőjében vonatra szálltak, átrobogtak a mai Grúzia és Azerbajdzsán területén, majd ismét hajóra szállva, átszelték a Kaszpi-tengert. Ezt követően az akkor még csak Taskentig kiépített közép-ázsiai vasútvonalon végigvonatoztak a száraz, sivatagos Turáni-alföldön, s elérték a jelenlegi Üzbegisztán fővárosát, mely fölött már ott magasodnak a Tien-san nyugati nyúlványai. Taskenttől postakocsikkal utaztak el a Balhas-tó felé igyekvő Ili folyó partján álló Ilijszk Vjernyi városba. Előbb az említett folyó mentén végeztek állattani, közte rovartani vizsgálatokat, a helyi madárvilág megfigyelését – érdekességként jegyezhetjük meg, hogy a folyó sűrű nádasokkal és fűzesekkel borított szigetein akkor még gyér tigrisállomány is élt –, de talán ezeknél is jelentősebbek voltak a Tau-kum sivatag peremén sorra kerített geofizikai kutatásaik. Majd megkerülték a Kungei-Ala-tau hegyvonulatot, mely észak felől övezi a Tien-san bércei által körülölelt, „Kirgizia gyöngyszemének” nevezett, csodaszép, türkizkék tükrű Isszik-kul tavat, s míg az osztrák zoológus a tóparti Przsevalszk városából nyugat felé indult, addig Almásy a hegység délebbre és keletebbre húzódó területeit kutatta.
Jóllehet, már korábban is érkeztek geográfusok a Tien-sanba, annak térképén még mindig terjedelmes fehér foltok terpeszkedtek, melyek eltüntetéséből a magyar utazó is kivette a részét. Az Isszik-kult délről határoló Terszkei-Ala-tau vonulat csúcsai és hegyhátai között július 22-én felfedezte azt a kristálytiszta vizű tengerszemet, melyet több ezer kilométerrel nyugatabbra lévő hitvesére gondolva, Ilona-tónak keresztelt el. Majd nekivágott a Szári-Dzsász folyó völgyének, mely több, párhuzamos hegyláncon áttörve fut ki a Tien-sanból Üzbegisztán keleti részébe, a termékeny Ferganai-medencébe. Első nyugati felfedezőként hatolt be az áttörésekbe, míg csak úgy össze nem szűkült a szurdok, hogy a nyári, magas vízálláskor képtelenség volt áthaladni rajta. A csak télen – és akkor is roppant nehezen – feltérképezhető szurdokot évekkel később másik hazánkfia, Prinz Gyula járta be… Ezt követően – keletnek fordulva – átkelt a négy-ötezer méter magas hegygerinceken, s bejárt több, kirgizül szürtnek nevezett, a Magas-Tátránál is magasabban fekvő fennsíkot, melyek igen nehezen járhatók, mivel a hegyi folyók szakadékos völgyeket vájnak beléjük. A kegyetlen hideggel és a ritka levegővel küszködve, kőszáli kecskék és vadjuhok elejtésével gyarapította expedíciója állattani anyagát. A Toszkor-hágón átkelve tért vissza az Isszik-kulhoz, ahol ismét találkozott dr. Stummer-Traunfels-szel, akivel egy ideig még a tó környékén folytattak állattani gyűjtést, majd hatalmas zoológiai gyűjteménnyel késő ősszel nekivágtak a hazafelé vezető útnak. A gyűjtemény értékét növeli, hogy korábban szinte teljesen ismeretlen volt a Tien-san állatvilága. Az expedíció elsősorban a vizek faunáját akarta feltárni, adalékokat szolgáltatva a ma már zárt medencék hajdani összefüggésének, valamint a Belső-Ázsiát már a történelmi időkben sújtó kiszáradás kérdésének tisztázásához. Emellett értékes leírásokat végzett a gleccserekről, a jég formálta völgyekről, s szemléletes módon festette le a nomád kirgizek és kazahok mindennapi életét.

A második keleti út

Évek múlva, 1906-ban Almásy György nekivágott második belső-ázsiai expedíciójának, melyre a fiatal, tehetséges magyar földrajztudós, Prinz Gyula, a Tien-san majdani legjelentősebb feltárója, valamint az osztrák–angol kettős származású kutató, Hubert von Archer kísérte el. Eddigre a Közép-Ázsiát átszelő vasútvonal már Taskenttől keletre is kiépült, egészen a Ferganai-medencei Andisan városig, s ott szálltak le a szerelvényről május végén. Az utazók kezdetben együtt vonultak kelet felé, ám a köztük támadt nézeteltérések miatt útjaik később elváltak egymástól. Augusztus 11-én lépték át az akkori orosz-kínai határt, s a határtérségben végeztek kutatómunkát. Miután Almásy elvált útitársaitól, a Tekkesz folyó völgyében ismét átlépte a kínai-orosz határt, s a Juldusz, az Ili és a Kungesz völgyében vonult tovább kelet felé, majd délnek fordult, s októberben Przsevalszkba ért. Itt találkozott Archerrel, akivel neki is vágott a hazafelé tartó útnak, míg Prinz csak később követte őket.
Míg az Almásy–Stummer–Traunfels-expedíció anyagai több múzeumba kerültek, a második expedíció Almásy által gyűjtött anyagainak szinte egésze a Budapesti Természettudományi Múzeumba került, s egy korabeli lista szerint 72 emlősből, 552 madárból, 78 hüllőből, 16 kétéltűből, 16 halból, pókok, százlábúak és skorpiók összesen 698 példányából, 48 rákból, számos bogárból és hártyásszárnyú rovarból, valamint néhány puhatestűből állt. Ám az 1956-os múzeumi tűzvészben az anyag, sajnos, megsemmisült. Egy tigriskoponya viszont a Bécsi Természettudományi Múzeumot gazdagítja. Ugyanakkor sokrétű kirgiz néprajzi gyűjtése – mely még az első expedícióból származik – olyan gazdag, hogy teljes tudományos feldolgozása és kiadása még várat magára.
A második expedíció legfontosabb eredménye, hogy Almásy György felismerte a tien-sani Toguz-Tarau hágó állatföldrajzi jelentőségét, elterjedési adatokkal gazdagította ismereteinket a csíz, az erdei pinty és a kerti rozsdafarkú tien-sani vonulásáról, és bebizonyította a dögkeselyű keleti elterjedését. Felfedezett több, az oroszok által „kőbabának” nevezett, emberalakot formázó szobrot, melyeket a sztyeppei népek emeltek a régmúltban mint bálványokat, vagy mint nagy vezérek emlékműveit. S magával hozott Európába egy kirgiz énekmondót, úgynevezett akint, Turgan Bezdikjánt, akinek segítségével folytatta kirgiz nyelvészeti kutatásait, kidolgozta a keleti török nyelvek nyelvtanát, felmutatva azoknak a törökországi török nyelvtől való eltéréseit, s megkezdte a kirgiz népi eposz, a Manasz lefordítását, melynek azonban csak egy része készült el. Néprajzi kutatásai olyan jelentősek, hogy máig forrásértékűeknek számítanak…
Talán betegeskedései miatt életének hátralévő részét visszavonultan töltötte. Igen megviselte Trianon is, valamint szűkebb pátriája három részre (magyarországi, ausztriai, jugoszláviai) való szétszabdalása. A Tien-san első magyar kutatója, az élete első felében igen sokrétű tudományos kutatómunkát végzett Almásy György 1933. szeptember 23-án hunyt el az ausztriai Grazban. (Források: Vig Károly: Egy tudós utazó a századelőről. Almásy György állattani kutatásai Belső-Ázsiában, Cholnoky Jenő: Almásy György utazása Belső -Ázsiában, Wikipédia)

Lajos Mihály