„…nótás ember nem rabja az ágynak”

Mérhetetlen nagyságú tudás, számos értékes mesterség, örökérvényű igazságokat tartalmazó dal, nem mindennapi életút rejtőzik körülöttünk, amelyet az idősek még ismernek, saját bőrükön tapasztaltak meg, míg a fiatalabb nemzedék az ő tanácsaikra hallgatva igyekszik megtanulni. Néhány beregújfalui személy példáján mutatjuk most be mindezt.

Orosz Gizella életét gyermekkora óta végigkíséri a szövés, varrás, s általánosságban a kézműveskedés. A Bethlen-naptól a KurucFeszten át a Kárpátaljai Nagycsaládosok Egyesületének rendezvényeiig számos programon vett már részt, oktatta a fiatal érdeklődőket a szövés rejtelmeire.
– Nagymamámnál állandóan ment a szövés, vetés, és én 5-6 éves koromban már mindennap eljártam hozzá. Nagyon tetszettek az ilyen munkák, így magam is megtanultam. Harmadik osztályos lehettem, amikor ellestem a tanárnőmtől, hogyan horgol egy mellényt, és készítettem magamnak én is. Kilencéves koromban a kosárfonóknak is besegítettem már. Nem ilyen volt még a világ az én gyerekkoromban, mint most. Mi ezzel foglalkoztunk, nem volt még televízió, internet. Gyermekkorom óta ez a szakmám. Megrendelésre lassan 35 éve dolgozom. Volt iparengedélyem is, piacra jártam árusítani a portékáimat, többek között horgolt és kötött gyermekholmikat is. Rengeteg vevőm volt. A világ minden részébe elkerültek a munkáim. Most lakodalmakra és két üzletbe is dolgozom, ballagótáskákat, karácsonyfadíszeket is készítek, keresztszemes varrással, beregi szőttessel és kalocsai drukkolt mintás varrással is foglalkozom – mindenbe belefogok. De pokrócra is mindig van megrendelésem. Büszke lehetek a családomra, mert két kicsi leányunokám is szeret ilyesmivel foglalkozni. Régi iskolatársaim közül mindenki űzhetné ezt ma is, mégsem kézimunkáznak, nem szőnek. Télvíz idején még van, aki előveszi a kézimunkáit, de kihalófélben van már nálunk ez a mesterség. Mégis azt javaslom, hogy aki nem tiszta szívvel akarja csinálni, az inkább ne is fogjon hozzá.
Gizi néni elmondása szerint a beregi szőttes beregújfalui találmány, s egy Zsoldos Joli nevű hölgy „alkotta” meg. Ő a Nagybereg központú Lenin Kolhozban dolgozott, s egy alkalommal munka közben súlyos ütés érte a fejét. Sokáig betegeskedett, s amikor Antónik Tibor kolhozelnök a feleségével, Antónikné Polónyi Katalinnal (Ukrajna Érdemes Népművésze) meglátogatta, épp varrogatott valamit. Az általa akkor varrt minták lettek aztán a környék nevezetességét képező beregi hímzés egységei, mintái.

Csípős „szerelmesek”

„A méhek szeretik a virágot, a méhész pedig a jó társaságot” – vallja magáról és kedvenceiről Andrási Géza méhész. Hogy ezen életszemlélet a méhészek (és a méhek) körében mennyire ismert, nem tudhatjuk, Géza bácsi mindenesetre nem hazudtolja meg eme mondását.
– Édesapám erdész és méhész is volt. Mikor abba akarta hagyni, mondtam neki, hogy szeretnék én foglalkozni vele tovább. De azt mondta, nem nekem való. Mert engem, ha megcsípett egy méh, olyan allergiás lettem, hogy még hang se jött ki számon. Később asztalosként dolgoztam, és egy főmérnök részére több alkalommal is készítettem kaptárt. Ő meg hozott nekem fizetségként egy méhcsaládot. Így kezdtem el mégis foglalkozni velük. Úgy iparkodtam, hogy abból a családból azon a nyáron kihúzzak hármat, hogy ha rossz lesz a tél, akkor is hátha marad egy. De megmaradt mind, így elkezdtem kaptárakat és kereteket készíteni, lassan felfejlődött a méhészetem. No de volt, hogy egyszerre 5–10 család is elpusztult, egy alkalommal pedig 50-ből csak 2 maradt az atka miatt. Így van ez: a gazdasszony ősszel számolja meg, hány csirkéje maradt, a méhész pedig tavasszal. A méheknek nagyon rosszat tesz manapság a sok permetezés. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy nem szaporodnak. Magyarországon fel akarják lendíteni a méhészetet. Ezért ellenőrzik a vegyszereket, akácosokat telepítenek, nálunk viszont semmivel nem boldogítják az embert. Sokféle méhész van. Azt szokták mondani, hogy A jó pap is holtig tanul, mégis tudatlan hal meg. Így is van.
Szakmai tudnivalók, jó tanácsok Géza bácsitól:
– Sok családdal nem érdemes nekikezdeni, mert könnyen ráfizethet az ember.
– Jó, ha a méhész az asztalossághoz is ért, mert így meg tudja csinálni saját magának a kaptárt, kereteket.
– Az a rendes méhész, aki szerelmes a méhekbe.
– Mézet ismerős méhésztől érdemes vásárolni, akiről tudjuk, hogy tiszta mézet ad el.
– Ha egy tintaceruzát a mézbe nyomunk, és az elszíneződik, akkor a méz nem tiszta, vizes. A tintaceruza ugyanis megfesti a vizet.
– Ha kanalat nyomunk a mézbe, s felemelve az lecseppen róla, szintén „hamis” a méz, mert annak csak folynia szabad, csöpögnie nem.  

Gyári sláger

– Édesapám épületasztalos volt. Nagyon sokat dolgozott a faluban, 14-15 évesen már én is jártam vele, segítettem, amiben tudtam, és rám ragadt a mesterség – emlékszik vissza Csete István. – Az általános iskola elvégzése után Munkácson tanultam szakiskolában műbútorasztalosnak. Akkoriban elég jó volt a szakoktatás. Hetente kétszer volt alkalmunk gyakorolni is a mesterséget. Eleinte furnérlemezzel dolgoztunk, de a fával való munka alapjait is megtanultuk. A szakiskola után jött a katonaság, utána pedig a beregszászi bútorgyárban, a Remmebelben dolgoztam. Különböző bútorokat készítettünk megrendelésre, ki-ki a maga megrendeléseit teljesítette. Egy időben a konyhabútor volt a sláger, de hálószobabutrot, vitrint is készítettünk a megrendelők ízlése szerint. Bár az alapokat az ember szakiskolában is megtanulja, de csak munka közben tudja igazán fejleszteni a mesterségét. Ezért is szerettem a gyárban dolgozni, mert minden megrendelés más volt, ez pedig mindig újabb kihívást jelentett, sokan pl. újságokban látott bútorok elkészítését kérték tőlem. A gyár a ’90-es években megszűnt, s akkor inkább már csak itthon dolgoztam. Illetve Magyarországra is jártam, s ott is főként ezt a szakmát űztem. Mostanság inkább csak saját részre dolgozom, a család és a munka mellett nincs időm többre. Bár annak idején a butrok 90%-át furnérból készítették, mára inkább natúr fában gondolkodnak a megrendelők. Ez hagyományosabb, tűrőképesebb is, és sok nemzedéket kiszolgál, a forgácslapok viszont nem annyira tartósak.

Gyöngyöltés

Csete Henrietta zenenevelő, kántor és tanár egy személyben, s mindezek mellett még némi alkotómunkára is jut ideje.
– A végzettségem a zenéhez kapcsolódik. Húsz éve vagyok zenei nevelő az óvodában, de dolgoztam a beregszászi zeneiskolában és a helyi iskolában is. Szabadidőmben varrok. Régen kötöttem is, de főként a varrott képek, a gobelinek érdekelnek, ezekkel szeretek leginkább foglalkozni. Nemrég az első gyönggyel varrott munkám is elkészült. Ez a fajta technika is nagyon megtetszett nekem, mindenképp szeretnék majd többet is foglalkozni vele. A munkákhoz üzletben vásárolom meg az anyagot a rajta lévő képpel, mintával, s ehhez kell megvásárolni még a külön számkóddal rendelkező gyöngyöket is. Aztán már csak fel kell húzni a tűre minden öltésnél egy-egy gyöngyszemet.

Nyaralás helyett munka

Tóth Bertalan életében a munka és föld szeretete gyermekkora óta jelen van, s családjában valószínűleg még sokáig jelen is lesz.
– Tizennégy éves korom óta gazdálkodom. Akkor már segítettem a szüleimnek a munkában. A fiatalok szünidőben a kolhozba jártak dolgozni: kapáltunk, szőlőt szedtünk, dohányt kötöztünk. És otthon is volt jószág, amivel foglalkozni kellett. Később elvégeztem Beregszászban a 11. sz. szakiskolát gépkezelőként. Három év volt a tanulóidő. Közben vittek minket gyakorlatra a kolhozba is. Ez is hasznunkra vált, hiszen hiába magyaráztak el nagyon precízen nekünk mindent, azért sok mindent mégse tud az ember addig, amíg nem látja. Később a katonaságnál is úgy adódott, hogy ezzel foglalkoztam, mert ott is volt jószág. Amikor hazajöttem, megnősültem, és saját gazdaságot alapítottam. A kolhoz felbomlása után kezdtem el megvásárolni magamnak a szükséges dolgokat. A föld mellett volt 40-50 disznóm, 12-13 szarvasmarhám is. Mostanság is főleg ilyesmivel foglalkozom. Tengerit, árpát, zabot, búzát termelek, próbálkozom új dolgokkal is néha, több-kevesebb sikerrel. A munkában a feleségem, anyósom és a két fiam segít.

„…boldogtalan az a kislány…”

A 83 esztendős Puskás Géza fiatalkorának „diszkóját” fonónak nevezték. Ez, illetve a kender megmunkálásához kötődő egyéb munkafolyamatok képezték hajdan a fiatalok legkedveltebb társasági időtöltését. Beregújfaluban azt a lányt, akitől sikerült elleselni az orsót (felkapni, miután leesett), de nem akart csókot adni, azzal ijesztgették, hogy kizárják a baráti társaságból. Persze, nem is akadt olyan, aki megkockáztatta ezt… Egyébként Géza bácsi szerint a lányok csak azt a fiút szerették, aki piszkálódott kicsit. A fonóban kedvelt volt a következő nóta: „Este van már, késő este, minden madár nyugszik már, csak én magam vagyok árva, mert rám nehéz rabság vár. Ó, mily sötétek e kőfalak, nehéz a rabviselet, álmaimban téged látlak, az vigasztal engemet. Volna tintám, volna tollam, volna egy kis papíros, leírnám én azt a sebet, melyben írni fájdalom. Van már tintám, van már tollam, arcom lesz a papíros, szívem lesz az írótollam, mellyel tűrni fájdalom. Boldogtalan az az anya, aki engem felnevelt, boldogtalan az a kislány, aki engem nem szeret.”
Ó, a lányok biztosan szerették, aki ilyet dalolt nekik: „Van nékem egy szép szeretőm, egy göndör hajú magyar lány. Szeret is az úgy engemet, tiszta szívből, igazán. Van egy anyja, a jómadár, minden áron el akarja tiltani, merthogy az ő lányához suszter, lakatos, kéményseprő, bádogos, hurkatöltő mészáros, málészájú pacalos, hatostüzér araszos, a gyufagyáros legényt szereti. Tegyük félre a tilalmat, csináljunk egy lakodalmat, mert azért, hogy az ő lányához suszter, lakatos, kéményseprő, bádogos, hurkatöltő mészáros, málészájú pacalos, hatostüzér araszos, a gyufagyáros legényt szereti.”
Később következett a farsangolás, amely során a fiatal fiúk (mit sem törődve azzal a veszéllyel, hogy valakinek túlságosan is megtetszenek, mert erre is volt példa), még menyasszonynak is képesek voltak beöltözni, hogy megtréfálják a lányos házak lakóit. A különböző csintalanságokról ekkor sem feledkeztek meg a fiatal fiúk, de „a tánc volt a minden.”
Egy-egy sor után valószínűleg szüretkor is táncoltak kicsinykét a beregújfaluiak, hisz a magánszőlőkbe a szüretmunkások mellé még cigányzenészeket is hívtak. Minél gyorsabban dolgozott valaki, annál gyakrabban hallhatta a „Puttonyos, puttonyos! Fő a leves, sül a hús!” rigmust, megtelt szüretedényére utalva.
No de nemcsak a szőlő érett be ősszel: „Megérett a kukorica, vége van a nyárnak, ilyenkor az éjszakák is ólomlábon járnak. Ilyenkor az öreg nap is később jön az égre, mulatozó nótás ember igaz örömére. Megérett a kukorica, vége van a nyárnak, okos ember, nótás ember nem rabja az ágynak, átmulatja az éjszakát vigadozva, sírva, az alvásra lesz majd idő odalent a sírban.”
Géza bácsi egy a „málenykij robot” túlélői közül. Nehéz munka, hitvány étel, állandó fenyegetés Donbászon, ahol volt, aki ruhaneműért is képes volt embert ölni… Reméljük, nótás kedve és vidámsága sokáig megtartja még köztünk, s addig is sokan kopognak majd be hozzá egy-egy jó nótáért. S legyen ez igaz azokra is, akiknek értékes tudása kétkezi munkában keresendő.
Akinek van kiegészítenivalója Beregújfalu múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta