Felkelés – fényekkel és árnyakkal

Történelmünk legelső szabadságharca

2016. június 22., 08:36 , 806. szám

„A jó királyok uralkodnak, a rossz királyok zsarnokoskodnak” – írta I. (Szent) István királyunk fiához és kijelölt örököséhez, Imre herceghez intézett Intelmeiben. A herceg azonban fiatalon, utód nélkül halt meg egy vadászbalesetben, így a király Orseolo Pétert nevezte meg örököseként, aki István egyik húgának a velencei dózséval kötött házasságából származott, és nagy elődje, az államalapító uralkodó 1038-ban bekövetkezett halála után trónra lépett. Ám vagy nem olvasta az Intelmeket, vagy nem szívlelte meg annak fent említett intését, mert zsarnoki uralmával felkelések és háborúk magvát hintette el.

Bár legalább tíz évet töltött a székesfehérvári udvarban, mégsem bízott magyar alattvalóiban. A királyi tanácsból eltávolította a magyar egyházi és világi méltóságokat, és német felesége kíséretének tagjait, valamint néhány olasz udvari személyt ültetett a helyükre. Csak bennük bízott, csak rájuk támaszkodott, így önkényeskedéseik fölött is szemet hunyt. Emellett egyre több német lovagot hívott Magyarországra, földeket kobzott el a számukra, és ha a jogos tulajdonos ellenállt, pogányság valós vagy mondvacsinált vádjával elfogták és kivégezték. A magyar jogot sutba vágva bevezette a német jogrendszert, s azzal sem lopta be magát a magyarság szívébe, hogy új és magas adókat vetett ki.

Az általa hivatalából elmozdított volt palotaispán (nádorispán), Aba Sámuel, I. (Szent) István sógora és megannyi más magyar méltóság is felismerte a veszélyt, hogy a frissen megkeresztelt Magyarország mind több lakója azonosítja Orseolo Péter gyűlölt uralmát a kereszténységgel és a keresztény monarchiával, s vissza kívánja állítani a pogányságot, valamint a törzsi-nemzetségi rendet. Ezért 1041-ben Aba letaszította I. Pétert a trónról, és maga ült a helyére, eltörölte az elődje által bevezetett adókat, és visszaállította a magyar jogrendszert. Péter azonban a Német-római Birodalomba menekült, rokona, III. Henrik császár védőszárnyai alá, és segítséget kért tőle a korona visszaszerzéséhez. A hatalmas rokon, akit fekete szeme és sűrű, fekete testszőrzete miatt Fekete Henriknek is neveztek, kész is volt a segítségnyújtásra. Természetesen nem a bukott király két szép szeméért, hanem a magyarországi befolyás megszerzéséért. A birodalmi csapatok első hadjáratuk során elfoglalták a Felvidék nyugati részét, ám Aba Sámuel hamarosan felszabadította a területet. Erre a császár még nagyobb haddal vonult fel ellene, és 1044-ben, a ménfői csatában döntő vereséget mért rá. A seregét vesztett, menekülő királyt elfogták és kivégezték, Orseolo Péter pedig másodszor is trónra lépett. Fekete Henrik azonban magas árat szabott a „testvéri segítségnyújtásért”: a „magyar” királynak hűbéresküt kellett tennie a császár színe előtt, hogy élete végéig trónon maradhasson. Így Magyarország a Német-római Birodalom hűbéres tartománya lett, a rászabadult német adószedők szipolyozni kezdték, aki pedig ez ellen szót mert emelni, az halál fia lett.

Természetesen mindez összeesküvéseket provokált ki Péter és az idegen uralom ellen. Az első szervezkedést még leleplezték, elfogott tagjait pedig halálra kínozták, de az ellenállás parazsa csak még jobban kezdett izzani. 1046 tavaszán-nyarán új összeesküvés bontakozott ki, melynek az olasz származású Gellért csanádi püspök, Imre herceg egykori nevelője állt az élére. A szervezkedés résztvevői István király másik unokaöccsének, Vazulnak a fiaihoz fordultak, hogy álljanak egy általános felkelés élére, és szabadítsák meg Magyarországot mind vazallus királyától, mind a német hűbértől. A talán I. (Szent) István, talán Orseolo Péter által nyolc évvel korábban megöletett Vazul fiai apjuk halála után külföldre menekültek, András (Endre) és Levente hercegek Kijevben, a Rusz fővárosában éltek, míg Béla herceg a lengyel királyok akkori székhelyén, Krakkóban lelt menedéket. Az utóbbiból Lengyelországban híres hadvezér lett, és lefoglalta második hazája egyik, még zajló háborúja. A legidősebb fivér, András azonban – aki Kijevben feleségül vette Jaroszláv nagyfejedelem lányát – katonai segítséget kért és kapott apósától, s maga mellé véve öccsét, Leventét, 970 évvel ezelőtt, 1046 nyarán megindult Magyarország felé.

Ugyanekkor viszont a békési nagyúr, a kényszerkereszténységből a pogány hitre nyíltan visszatért Vata vezetésével hatalmas pogánylázadás tört ki, melynek résztvevői – Gellértékkel és András herceggel szemben – nemcsak Orseolo Péter uralmának és a német függésnek akartak véget vetni, de a keresztény-európai államiságot is le akarták rombolni, s a magyarországi kereszténységet is el akarták törölni. A közös ellenség megléte azonban ideiglenesen egy táborba verte őket: a Péter elleni harcban Vata csak András hercegre számíthatott, Vazul fiának pedig a lázadó tömegek támogatására is szüksége volt. Így Vata – mielőtt fő erőivel megindult volna az akkori magyar főváros, Székesfehérvár ellen – előbb a kárpáti hágókhoz vonult, hogy egyesüljön András seregével, s a két had valahol a Felső-Tiszánál, a mi vidékünkön egyesült. Ezután irányt vettek Székesfehérvár felé, s a nyár és a kora ősz folyamán a Dunától keletre eső egész országrész az ellenőrzésük alá került, ám eközben sok lázadó csapat válogatás nélkül gyilkolta az egyházi és világi főembereket, azokat is, akik András hívei voltak. Így szeptember 24-én, a pesti révnél megölték a hercegekhez igyekvő Gellértet is: a közeli Kelen-hegy egyik sziklájáról a mélybe taszították. Ezért nevezték el később Gellért-hegynek a magaslatot…

Nemsokára a hercegek hada és a lázadók főserege is átkelt a Dunán, októberben – a Székesfehérvár mellett vívott ütközetben – szétverték Péter német lovagokból álló seregét, és András bevonulhatott István király palotájába. A vazallus királyt kivégeztette, de előbb meg is vakíttatta, ami még egy hazaáruló zsarnokkal szemben is barbárság volt, ám sajnos, a középkorban amúgy kiváló uralkodók sem mentek a szomszédba egy kis (vagy nagy) barbárságért…

Andrást hamarosan megkoronázták. Vatát hősként tisztelve küldte haza, de természetesen hallani sem akart a lázadók vágyálmainak a megvalósulásáról. Levente herceg – akihez a pogányok nagy reményeket fűztek – elhunyt, I. András pedig újból kötelezővé tette a keresztény vallást. S bár az új királynak és a Magyarországra visszatért Béla hercegnek még szembe kellett nézniük III. Henrik két nagy támadásával, a birodalmi sereg legyőzésével hazánk függetlenségét is megvédték. A Magyar Királyság, ha nehezen is, de továbbhaladhatott a fejlődés Szent István-i útján.

Lajos Mihály