Petőfi Sándor: Csatában
A földön is harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!
A lemenő nap oly
Vad bíborban ragyog!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Komoly felhők közül
Bámul reánk a nap,
Rettentő szuronyok
Füstben csillámlanak,
A sűrű lomha füst
Sötéten gomolyog,
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Ropog, hosszan ropog
Csatárok fegyvere,
Ágyúk bömbölnek, hogy
Reng a világ bele;
Te ég, te föld, talán
Most összeomlotok!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!
Szilaj lelkesedés
Foly bennem, mint tűzár,
A vérszag és a füst
Megrészegíte már,
Előre rontok én,
Ha élek, ha halok!
Utánam, katonák,
Utánam, magyarok!
Ha március tizenötödike, akkor Kossuth, Damjanich, Bem tábornok, és nagyon hosszan lehetne még sorolni azon hőseinket, akiket nem felejt el soha ez a nemzet. De az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egészen kiváló vezérei-harcosai mellé már a kezdetek kezdetén odakerült egy költő is: Petőfi Sándor. Mert ez a nem túl magas, kimondottan vézna testalkatú legény nemcsak a szabadságharc kirobbantásában járt elöl. Nemcsak a szavak szintjén volt rettenthetetlen és nemcsak a Pilvax kávéház körüli eseményeknél jeleskedett, hanem számos költeményének megírásakor is a harctéren tartózkodott.
Petőfi 1849. március 2-3-án írta ezt a buzdító verset, melynek mindegyik gondolata mögött egy hiteles személyiség áll. Amikor tehát azt vesszük észre, hogy a Csatában című költemény refrénjének számító szakaszvégi két sor így hangzik: „Előre, katonák, Előre, magyarok!”, akkor föl sem merülhet, hogy e sorokat csupán a társai buzdítására írta volna szerzőnk. Így aztán az utolsó versszakban feltűnő módosított refrén sem költői megoldás csupán. Az „Utánam, katonák, Utánam, magyarok!” felhívás mögött ott áll a valóságos személy, aki kész karddal, puskával, ágyúval is harcba menni…
Penckófer János