Az öreg tölgy és a fiatal cserfa

Bodnárok Salánkon

2018. április 8., 18:50 , 898. szám
Idősebb Sipos Béla műhelyében

Ha Ugocsa egyik legnépesebb magyar községének, Salánknak nem lenne meg a jó öreg történelmi címere (a címerpajzson egymás mellett sorakozó három csillag és három sárkányfog), akkor egy most kiötlött címerében okvetlenül helyet kellene kapnia egy boroshordónak is. De nem azért, mint ha a Helmec aljában fekvő faluban több bort fogyasztanának a kárpátaljai átlagnál, hanem azért, mert a településen nagy és ma is élő hagyománya van a hordókészítésnek, mellette pedig a fakádak gyártásának is. Ismerkedjünk hát meg a salánki bodnármesterség múltjával és jelenével egy idős és egy fiatal hordó- és kádkészítő mester alakján keresztül.

Idősebb Sipos Béla – Isten éltesse sokáig – ez év augusztusában tölti be 82. életévét, s egy, a jelenlegitől teljesen eltérő világban kezdte gyakorolni a bodnármesterséget.

– 1959-ben, tizenöt évesen álltam munkába a hajdani Salánki Göngyöleggyárban, ahonnan annak idején a volt Szovjetunió számtalan településére szállították a hordókat, a kádakat, a faládákat. Az üzemben az idősebb mesterektől sajátítottam el a hordók és a csánok, vagyis a nagy kádak elkészítését. 500–600 literes boros-, illetve 100–150 literes söröshordók kerültek ki a kezem alól, de hamar átmentem dolgozni a hajdani kolhozba, és az onnan kapott anyagból, de a saját udvaromon és a műhelyemben készítettem a hordókat, valamint az eceteskádakat a gazdaság számára. Emellett pedig engedélyt kaptam arra, hogy magánszemélyeknek is csináljak hordókat, saját zsebre, más falvakból jött megrendelőknek is, mert nincsenek ám minden községben bodnárok – emlékezik vissza beszélgetőtársam. – Kolhozistákként speciális megrendeléseket is kaptunk. Tizenkét darab 12 ezer literes savanyú káposztának való kádat kellett elkészítenünk valamelyik központi minisztérium megrendelésére. A gazdaság villanyárammal működő szárítójában szárították ki a dongákat, és hat emberre volt szükség egyetlen kád elkészítéséhez. Ezeket aztán szétszedtük, elszállítottuk Moszkvába, majd a Kreml területén állítottuk össze őket. Hatvanévesen pedig – egy hatfős brigáddal – az odesszai, illetve a lembergi ecetgyárba mentünk dolgozni, ahol 8-10 ezer literes eceteskádakat készítettünk. Lembergben pedig egy 65 ezer literes kádat is összeállítottunk, melynek öt és fél méter hosszúak és tíz centi vastagok voltak a dongái…  Míg egy nagyszőlősi megrendelésre készítettünk egy azonos űrméretű, a hasára lefektetett hordót formázó éttermet (természetesen hordófenekek nélkül), mely a Fekete-hegyen állt, padló is volt benne, s a két oldalán, a két hosszú asztal mellett elhelyezett padokra letelepedve ehettek, ihattak a vendégek. Egyszerre tizennyolc személy is kényelmesen elfért benne. Ezt az éttermet azonban már elvitték, de nem tudom, kik és hová.

– De térjünk is át a nagyméretű gyártmányokról a kisméretűekre, nevezetesen a vörös- és fehérbort egyaránt tartalmazó kishordókra.

– Csalihordóknak is nevezzük ezeket a háromfenekű hordókat, melyek harmadik feneke a hasára fordított hordó középvonalában helyezkedik el, elválasztva a hordó egyik felébe töltött vörösbort a másik félbe öntött fehérbortól. Még fiatalon hallottam az akkori idős mesterektől, hogy ilyen hordókat is lehet csinálni, ám már ők sem tudták, miként is lehet ilyeneket gyártani. Én viszont kedvet éreztem az elkészítésükhöz, és saját magam jöttem rá, miként csináljam meg őket. A csap elkészítése a legnehezebb, melyet jobbra fordítva vörös, balra fordítva pedig fehér bort tölthetünk a pohárba. Nagyon sok csapot elrontottam, mire sikerült rájönnöm a dolog nyitjára, s csak egy fiatal helybeli bodnár, László Attila tanulta meg tőlem a csalihordókészítés fogásait. Amúgy nagyon pontos munkát kíván a megcsinálásuk, egy hétbe is beletelik, mire végez vele az ember. Ötliteres kishordóimat aztán vagy a kolhoz készíttette el, vagy magánszemélyek vették meg, külföldiek is, Magyarországról, Erdélyből, a Felvidékről, Csehországból. Ám látásproblémáim miatt tíz éve abba kellett hagynom a hordókészítést, s végleg letettem a szerszámaimat.

László Attilát épp hordógyártás közben találom szülei portáján. A félkész hordó belsejében, a tűzkosárban javában lobog a dongahasítás során lehasadt fadarabokkal táplált tűz, s a fiatal bodnár lánggal hevítve, vízzel locsolgatva lágyítja, hajlítja a dongákat, hogy később rájuk verhesse az összes abroncsot.

– Kitől tanultam a mesterséget? Ebben nőttem fel, az édesapám is bodnárként kereste a kenyerét, tőle sajátítottam el a munka fogásait – mondja beszélgetőtársam. – Általában 50, 100, 150, 200 literes hordókat készítek, de 5–10 literes kihordók, köztük háromfenekűek éppúgy kikerülnek a kezem alól, mint több ezer literesek. Ezek mellett pedig négyezer literes fürdőkádakat is készítek. A helyi erdészettől szerzem be a tölgyfát, s másfél évig szárítom a hasábokat az udvaron, miközben az esők kimossák belőlük a csersavat, s így könnyebb megmunkálni a fát. Magam hasítom aztán a dongákat, ahogy az abroncsokat is saját kezűleg készítem el a nagy vaslerakatokról vásárolt vastekercsekből. 2013-ban Brüsszelbe is eljutottam más kárpátaljai kézművesekkel együtt, ahol bemutattuk a készítményeinket. Emellett továbbképzéseken is részt vettem, nagy, magyarországi kádárüzemekben tökéletesítve a szakmai tudásomat, és elsajátítva a francia barrique hordók készítésének a fogásait. Ezek hosszabbak és keskenyebbek, mint a mieink, és speciális pörkölőgéppel ki kell pörkölni a belsejüket. Vannak gyenge, közepes és erős pörkölésű hordók, és a különböző pörkölések révén más-más ízt kapnak a bennük tárolt borok. Nálunk még nem nagyon ismertek, inkább külföldi megrendelők készíttetik el őket, de már akadnak belföldi magánszemélyek is, akik barrique hordókat csináltatnak velem. Hál’ Istennek, már elég sokan ismernek, így vannak vásárlóim. Egy kárpátaljai kovácsmesterrel pedig mindegyik gyártmányomra rászerkesztettem a névjegyemet.

És reméljük, rajta kívül is sok bodnár fogja még gyarapítani a salánki hordók, kádak jó hírét.

Lajos Mihály