„Népvándorlás” a parlamentben

Az ukrán belpolitikát valamennyire is ismerők számára nem újdonság, hogy képviselőinknek nem erőssége sem az eszmékhez, sem az elvekhez való hűség. A honatyák általában valamely párt színeiben, ritkábban függetlenekként jutnak be a törvényhozásba. A választási kampány során fontos és nemes eszmékről szónokolnak. Aztán következik a parlamenti munka, amelynek során legtöbbször nagyítóval sem lehet felfedezni ezeket az elveket. Gyakran előfordul, hogy a képviselőknek az elvek vagy éppen az elvtelenség talaján nem sikerül zöld ágra vergődniük párttársaikkal, és ilyenkor megindul körükben a vándorlás.

A VIII. összehívású Legfelső Tanács honatyái a megváltozott szabályozás miatt ritkábban váltanak frakciót vagy képviselői csoportot, mint elődeik, bár ez alapvetően nem változtat az össz­képen. Egy másik sajátossága a jelenlegi törvényhozásnak, hogy míg korábban a legtöbb frakcióelhagyó képviselő a kormánypártokhoz vándorolt át, ezúttal többen hagyták el a kormánypárti frakciókat, mint ahányan csatlakoztak hozzájuk.

A Cseszno (Tisztességesen) civil mozgalom adatai szerint a 450 fős ukrán törvényhozásban eddig összesen 75 alkalommal hagyták el a honatyák valamely frakciót vagy képviselői csoportot, illetve csatlakoztak azokhoz. A legnépszerűbb vándorlási irány a frakciók vagy képviselői csoportok elhagyása volt. A jelenlegi képviselői testület hivatalba lépése óta 39-en váltak közülük független honatyákká. Ugyanakkor a legtöbbször – 9-9 alkalommal – a nagyobbik kormánypárthoz, a Petro Porosenko Blokkja párt (BPP) frakciójához, illetve a Volja narodu (Népakarat) képviselői csoporthoz csatlakoztak új tagok.

A legtöbb átállást az egyéni választókerületből megválasztott képviselők hajtották végre, egészen pontosan 51 alkalommal került sor erre, míg a valamely párt listáján a törvényhozásba jutottak csupán 24-szer váltottak csapatot. A jelenség magyarázata az Ukrajinszka Pravda által megszólaltatott szakértők szerint mindenekelőtt abban keresendő, hogy az egyéni választókerületből bejutott képviselők általában kevéssé függnek attól a politikai erőtől, amelynek a színeiben a parlamentbe jutottak. Nemegyszer többé-kevésbé önállóan finanszírozzák a kampányukat, s a továbbiakban mind az üzleti érdekeik, mind a politikai nézeteik eltérhetnek a pártjukétól. A listás képviselők helyhez kötöttsége alapvetően a törvényi szabályozásnak köszönhető, amely lehetővé teszi, hogy a pártok megfosszák a hűtlenné vált listás képviselőket mandátumuktól, s helyükre a pártlistán soron következő jelöltet ültessék a parlamentbe. Eközben az egyéni választókerületből megválasztottakat nem fenyegeti a kizárás veszélye, ha szakítanak pártjukkal, a volt elvtársak legfeljebb a távozók lelkiismeretére apellálhatnak – rendszerint eredménytelenül.

Figyelemre méltó, hogy az említett képviselővándorlások, illetve az egyéni választókerületből megválasztott hűtlen honatyák „büntetlensége” sem tette teljesen működésképtelenné a jelenlegi törvényhozást, bár némileg megváltoztatta az előző összehívású Legfelső Tanácsok idején megszokott játékszabályokat. Kiderült egyfelől, hogy a független képviselőket függetlenségük nem akadályozza abban, hogy a kormánytöbbséggel szavazzanak, ha érdekeik úgy kívánják, másfelől több kisebb, elvben ellenzéki pártról is megtudtuk, hogy bizonyos, különösebben nem népszerűsített körülmények között, szabad kezet adnak képviselőiknek a szavazásban. Így, bár a két kormánypárt, a BPP és partnere, a Narodnij front (Népi Front, NF) már igen hosszú ideje nem rendelkezik többséggel a parlamentben, ez a legtöbb esetben nem lehetetlenítette el a törvényalkotást, legfeljebb hátráltatta a munkát az elhúzódó egyezkedések miatt.

Amint közelednek a jövő ősszel esedékes parlamenti választások, egyre gyakrabban merül fel a képviselők részéről – elsősorban a kisebbik kormánypártban, az NF-ben –, hogy teljesítsék választási ígéretüket és a jelenleg tapasztalható hiányosságok kiküszöbölésére átalakítsák a parlamenti választási rendszert. A törvényhozás már el is fogadta első olvasatban azt a jogszabályt, amely nyílt választási rendszert írna elő, regionális jelöltlistákkal. A reform kiötlői egyfelől azt várják az új rendszertől, hogy növeli a parlamenti képviselők súlyát pártjaikon belül, így kevesebben kényszerülnének rá, hogy megbízatásuk alatt nézetkülönbségek miatt váltsanak frakciót. Másfelől a tisztán listás, tehát az egyéni választókerületeket teljességgel kiiktató választási rendszer szigorítaná a frakciófegyelmet, s egyben megakadályozná, hogy az oligarchák valamely párt égisze alatt, ám valójában saját jogon jussanak be a törvényhozásba. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a kormánypártok ezzel párhuzamosan a képviselői mentelmi jog megszüntetésén fáradoznak, nem alaptalan azoknak a szakértőknek a félelme, akik attól tartanak, hogy a parlament kiszolgáltatott képviselők gyülekezetévé válhat, akiket egyfelől a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek tarthatnak sakkban az ellenük indított eljárásokkal, másfelől pártjaik tarthatnak rövid pórázon a parlamenti mandátumtól való megfosztás lehetőségével.

Szerencsére az országban és a parlamentben kialakult politikai helyzet nem teszi túl valószínűvé, hogy a honatyák akár a mentelmi jog megszüntetését, akár a választási reformot el tudnák fogadni az elnökválasztásig, majd az azt követő parlamenti választásig hátra lévő néhány hónapban. A szavazók számára azonban jó iránytű lehet az elkövetkező választási kampányokban, hogy melyik elnökjelölt vagy párt törekszik egy könnyen befolyásolható és eszköztelen, tehát a közakarat kifejezésére és érvényre juttatására alkalmatlan törvényhozás kialakítására.

(hk)