Kiss Benedek: A 10-es körben

2018. augusztus 29., 10:53 , 919. szám

Hová is kerültem, én Istenem,

hatalmas meződön

felállítva a hatalmas céllap,

rendesen, egytől tízig osztva

körkörösen az égig érő teret,

arra célzol, arra lövöldözöl,

a cél mindig a tízes kör, melyben

ott tipródnak a legközelebbi

halálra szántak, s jaj-jaj,

én is köztük álldigálok már

búvón, rogyadozó térddel,

s ha kettest, hármast, ötöst találtál,

akkor is tudom, hogy nyilad

(ó, az a nyíl)

minket célzott, miránk meredt,

akik a 10-es körben toporognak,

kifehérült hajjal, ráncos

ábrázattal, bújnánk egymás mögé,

hogy ha betalálsz a körbe, ne minket

terítsen le a vessző, ami persze

kivédhetetlen, s életünkben,

mi tékozló volt,

az utolsó esély

megváltódásunkra.

 

 

Egy érdekes szemléltetésen keresztül mutatja be Kiss Benedek azt a kiszámíthatatlanságot, hogy mikor, melyik embert éri utol a halál. Szerzőnk úgy látja az élet terét, mint egy hatalmas, földtől égig érő „céllapot”, melyre Isten folyamatosan lövöldöz nyilával. Ezen a céltáblán, az egytől tízig megszámozott körökön belül a mi lírai személyünk a középső, a tízes mezőben „álldigál”, ahogy mondja: „kifehérült hajjal, ráncos ábrázattal”.

Ami e versbeli beszélő szempontjából félelmetes, talán nem is a folyamatos nyilazás, hanem, hogy e kilövéseket végző „én Istenem” mindig a tízes körbe céloz, mindig az ott „álldigálókat” keresi nyilával. És találó e szemléltetés, hiszen a szélsőbb körökbe – a fiatalabbak közé –, a „kettesbe, hármasba, ötösbe” valóban ritkábban téved lövedék.

Ami viszont mindennél tragikusabb, az a vers végére tartogatott gondolatban áll. A „kifehérült hajjal, ráncos ábrázattal” egymás mögé búvók, rejtőzködők ugyanis tisztában vannak mindennel: tudják, hogy egy időn túl az életben maradásra nincs semmi esély, és ráadásul a „megváltódás” sem lehetséges másképp, csak, ha végül telibe talál a lövedék, „ó, az a nyíl”…

Penckófer János