Életszínvonalunk „hullámvasútja”

2018. november 6., 17:43 , 928. szám

Kárpátalja lakossága az 1945-től napjainkig tartó időszakban megélte a gazdasági ellehetetlenülés és a viszonylagos stabilitás egymást váltó időszakait, az erőszakos kollektivizálás és államosítás emberi sorsokat tönkretevő éveitől – a szocializmus konszolidációjának évtizedein át – az önálló ukrán állam gazdasági szerencsétlenkedéséig. Fussunk hát végig az eltelt hetvenhárom éven, röviden bemutatva az elszegényedések és gazdasági normalizálódások hullámvasútját.

Miután vidékünket bekebelezte a Szovjetunió, gőzerővel beindult a társadalmi és a gazdasági rendszer átformálása: a hosszú távon életképtelennek bizonyult kommunista utópia gyakorlatba való átültetése. A sztálini érában élt felmenőinket villámcsapásként érte, hogy egyik napról a másikra elvesztették magántulajdonukat: földjeiket, gazdasági felszereléseiket, igavonó állataikat, még a teheneiket is, vagy éppen a vállalkozásaikat – sőt akár még a házukat is. Mindazt, amiért keményen és tisztességgel megdolgoztak. A szovjetállam lényegében elrabolta a kereskedők üzleteit, az ipari vállalkozók cégeit, a földbirtokosok, illetve a paraszti származású gazdák földjeit, a kolhozokba vagy szovhozokba kényszerített földművesek, a gyári munkások és általában a bérből és fizetésből élő emberek pedig csak roppant kicsiny összegeket vihettek haza a fizetésnapokon. Maga a szovjet nemzetgazdaság sem heverte még ki a világháború iszonyatos pusztításait. Így az 1945-től 1953-ig tartó sztálini korszakban nemcsak a totális diktatúra félelmekkel teli légköre, hanem a mindennapokat megkeserítő nincstelenség is ólomsúllyal nehezedett a kárpátaljai lakosságra.

Azután az eleinte kőkemény parancsuralom lassú puhulásával egyenes arányban, az életszínvonal is emelkedni kezdett. Az 1960-as–1980-as években, a hruscsovi és a brezsnyevi érában vidékünkön konszolidálódott a szocialista gazdasági rendszer, s tagadhatatlan, hogy fejlődésre is sor került, új üzemek nyíltak, még faluhelyen is, például kolhozok tulajdonában álló téglagyárak. Távol álljon tőlem a szovjetkorszak dicsőítése, már csak azért is, mert szülőföldünk etnikai képe a keletről való betelepülések miatt számunkra tragikusan átrendeződött, a városokban – az egy Beregszász kivételével – túlsúlyba került a szláv elem, s nem egy község sem járt jobban, és ha puhult is a diktatúra, attól még diktatúra maradt. Ám a gazdák ismét tarthattak tehenet, igásállatot, vagy éppen jó pénzért bikákat nevelhettek a kolhozok számára. A piacokon megjelentek a szövetkezetekben vagy állami gazdaságokban dolgozó földművesek háztáji gazdaságaiban megtermelt terményfeleslegek, például Feketepatak már a szovjetkorszak utolsó évtizedében híres volt a földi­eper-termesztéséről. A munkabérek megemelkedtek, az átlagemberek nagy része nem fizetésnaptól fizetésnapig élt, hanem félre is tehettek a bérükből, megtakarításaik lettek, takarékbetétkönyveikben szépen gyarapodtak az összegek. Faluhelyen is új házak épültek, mert a lakók megengedhették maguknak, hogy modernebb, nagyobb otthont építsenek (ugyanakkor, sajnos, szinte teljesen eltűntek a vidék jellegzetes parasztházai, csak kevés maradt belőlük, melyek egy részében ma helytörténeti vagy tájtörténeti múzeum működik). Munkások, kolhoztagok is tudtak már személygépkocsit vásárolni. És ami lényeges: alacsonyak (igaz, nem egy esetben – az állami dotációknak köszönhetően – mesterségesen alacsonyan tartottak) voltak az árak. De a kultúrára is több pénzünk jutott, pár rubelért vásárolhattunk magyar könyveket a könyvesboltokban, és olcsón járathattunk megannyi magyarországi heti- és napilapot.

Persze, a szocialista gazdaság – pláne a szovjet – hiánygazdaság volt, melynek mivolta talán leginkább a sorban állásokban nyilvánult meg, amikor, bizony, csak így jutottunk kenyérhez és nem csak a kenyérhez. Életünk szerves részét képezték az áramszünetek. Ha pedig Magyarországra utaztunk rokonokhoz, ismerősökhöz, akkor a kádári „gulyáskommunizmusba” belekóstolva, sűrűn idézhettük Huszka Jenő Gül Baba című operettjének híres áriáját: „Ott, túl a rácson (pontosabban: az államhatáron húzódó szögesdrótkerítésen) túl egy más világ van…” Sőt a Baltikumot felkeresve is lemérhettük, mennyivel fejlettebb volt már akkor is az a régió, mint Szovjet-Ukrajna, sőt általában véve is a Szovjetunió többi része. De ha le is maradtunk az említett térségektől, s fényévekre is álltunk a nyugati szintű jómódtól, a lakosság többsége szegénynek sem mondhatta magát, az átlagpolgárok nagy része filléres gondok, kínzó gazdasági problémák nélkül élt, és gazdasági stabilitás, kiszámíthatóság jellemezte az életünket.

Ennek a felemássága mellett is létező gazdasági stabilitásnak vetett aztán véget az 1980-as–1990-es évek fordulóján a szovjet gazdaság összeomlása, melynek során a takarékbetétkönyvekben sorjázó, évek, évtizedek kemény munkájával megkeresett összegek is máról holnapra semmivé váltak, ami éppolyan érzékenyen érintette a kárpátaljai magyar lakosságot is, mint évtizedekkel korábban az erőszakos kollektivizálás és államosítás. A Szovjetunió 1991-es széthullása során létrejövő önálló Ukrajnában pedig úgy bontották le a széteső szocialista gazdasági rendszert, hogy nem építettek fel helyette egy jól működő, magántulajdonon alapuló modern piacgazdaságot. S mindannyian jól emlékezhetünk az 1990-es évek kuponvilágára, az állam fizetésképtelenségének olyan abszurd megnyilvánulásaira, amikor például a tanárok pénz helyett zsáknyi cukrot kaptak munkabér gyanánt. A viszonylag fejlett, bár az egykori Szovjetunió többi volt tagköztársaságában működő cégekkel szoros kapcsolatban álló, és ezért a birodalom összeomlása által súlyosan érintett ipar képtelennek bizonyult a megújulásra. Míg a volt kolhozi földeket és a kollektív gazdaságok vagyonát úgy osztották szét a tagság között, hogy a frissen önálló gazdákká váló volt kolhoztagok semmilyen állami támogatást nem kaptak, s nem kapnak ma sem, az új kibocsátású mezőgazdasági gépek árai pedig megfizethetetlenek, vagy szinte megfizethetetlenek. (Ezen az áldatlan állapoton igyekszik segíteni – a kárpátaljai magyarság esetében – az Egán Ede Gazdaságfejlesztési Program, a „Pro Agricultura Carpatika” Kárpátaljai Megyei Jótékonysági Alapítvány, a Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetsége, valamint a Kárpátaljai Fiatal Magyar Vállalkozók Szövetsége.) Így bár az 1990-es évek végén kezdetét vette egy viszonylagos stabilitást hozó időszak, ennek véget vetett a 2008-ban kezdődő gazdasági válság, a 2015 tavasza óta tartó áremelkedések pedig egyre jobban ellehetetlenítik a lakosság megélhetését, az utóbbi három évben óriásit zuhant az életszínvonalunk. Az ukrán nemzetgazdaság ingatag lábakon való állását jelzi a munkaerő külföldre vándorlása, a gazdasági válság mélyülését pedig jól mutatja a korábban is jelentős társadalmi rétegeket érintő vendégmunka-vállalás egyre tömegesebbé válása, sőt a végleges kitelepülés. A bérből és fizetésből élő emberek egyszerűen nem tudnak félretenni a keresményükből, fizetésnaptól fizetésnapig élnek, s a nyugdíjasok is alig tudnak megélni a járandóságukból, sokuk csak nyomorog. Országunk ma csődközeli helyzetben van, az IMF köldökzsinórján függ, jelenlegi vezetői pedig láthatóan képtelenek a gazdaság mélyrepülésének, illetve a lakosság drámai mértékű elszegényedésének a megállítására. Ukrajna zuhan – s ki tudja, hol áll meg…

Lajos Mihály