Golgota

Vallomás

2019. január 9., 12:02 , 937. szám

– Pihenjen egy kicsit – mondta a rendőrnő. És kikapcsolta a hangrögzítőt. Az asszony, aki vele szemben ült, sápadt volt. Lihegett. Reszkető kézzel kapaszkodott az asztalba. Másik kezével nyugtatgatóan simogatta kisfia haját. A másfél éves gyermek a nyitott gyermekkocsiban ott fészkelődött mellette. Az egyik egyenruhás pogácsával kínálta, azt majszolgatta. Közben kíváncsisággal vegyes riadtsággal pillantgatott körbe. Nem értette, hogy a bölcsőde helyett miért vannak itt, ebben a rideg rendőrségi helyiségben. Miért, miről kérdezgeti anyát ez a kékruhás néni. És anya miért sírja el magát oly gyakran, miközben próbál érthetően, összefüggően válaszolni.

…Az internet révén ismerkedtek meg. Tünde az állásajánlatokat böngészte. Véletlenül tévedt a társkereső oldalra. Rajta ragadt. Aztán, hirtelen ötletnek engedve, válaszolt – unaloműzésből, játékból, kíváncsiságból? – néhány bemutatkozásra. Néhány hét elteltével megfogyatkoztak a levélváltások. Egyedül Bálint maradt. És egyre erélyesebben forszírozta a személyes találkozást.

Bálint mögött egy felbontott házasság. Két fiúgyermek. A kisebbik általános iskolás, vele egy háztartásban. És ötvenvalahány év. Tünde mögött több örömtelibb vagy félresikerült kapcsolat. És harmincegynéhány esztendő.

Néhány randevú. Utazgatás. Mert a távolság köztük csaknem háromszáz kilométer. Majd váratlanul: összeköltözés. Pontosabban Tünde cuccolt át Bálinthoz és kisebbik fiához. A férfi családi házába. Önként kiszakadva az addigi biztonságos, védelmet adó környezetből.

Két-három hónapig rendben volt köztük minden. De aztán… Kiderült, nem egyenrangú társnak, szeretett kedvesnek kellett Bálintnak. Dehogy! Hanem: gyermekpesztrálónak. Cselédnek. Ágyasnak. Olyan valakinek, akin kiélheti szadista hajlamait. Ha Tünde tudta, sejtette volna…

„Először… A kisváros napja volt. Esti mulatság. Bálint néhány barátja is felkért egy-egy táncra. Ettől lett dühös. Hogy én miért hagyom, hogy idegen férfiak simogassanak. Pedig semmi ilyesmi nem történt. Hazarángatott. Alig léptünk be a háza udvarára, amikor megütött. Váratlanul. Betuszkolt az ajtón. Bent a szobában tovább kiáltozta, hogy miféle riherongy vagyok. És ököllel az arcomba csapott. Végül megcsendesedett. Elaludt. Másnap bocsánatot kért. S ígérte, többé nem emel rám kezet. Nem is bántott. Újabb egy hónapig…”

Megint el-elcsattant egy két pofon. Semmiért. Bármiért. Piszlicsáré dolgok miatt. Mondvacsinált ürügyekkel. Hogy Tünde nem jól főz. Hogy nem úgy főz, ahogy a férfi szereti. Hogy trehányul takarít. Hogy nem foglalkozik eleget a Bálint fiával. Hogy ingyenélő…

„Pedig akkor már dolgoztam. Nevelő, szervező tanárként, megvolt hozzá a diplomám jóval korábbról, az egyik helyi iskolában. Örültem, hogy végre emberek, gyerekek között lehetek. Hogy egyáltalán kimozdulhatok otthonról. Mert akkor már szinte lakat alatt tartott. Egymagamban nem engedett el sehova. Még a boltba se. Felügyelhetett, mert nem dolgozott sehol. Alkalmanként munkásokat fuvarozott külföldre és vissza. De amikor oda volt egy-két napig, akkor is vigyáztatott. Volt feleségével, ismerőseivel. Minden lépésemet figyelték… Az iskolában se maradhattam sokáig. Onnan is elmart. Miután néhányszor csak este végeztem, mivel szervezőként persze, hogy ott kellett lennem a rendezvények végéig, bejött és cirkuszt csinált a munkahelyemen. Kényszerített, hogy felmondjak…”

Bálint akkor már egy kemény műanyag rúddarabot használt fenyítésre. Tündét koplaltatta, személyi okmányait elvette és elzárta. A nő terhes lett. Szívrepesve fogadta a hírt. Öröme határtalan volt. Bálint viszont, ezt megtudva, éktelen haragra gerjedt. Tajtékzott. Azt üvöltözte, hogy neki nem kell több pulya. Tündének a szíve szakadt meg. De engedett… A férfi szinte végig ott strázsálta a kórházban. Nem, nem azért, hogy bátorítsa, vigasztalja. Hanem avégett, hogy ellenőrizze, engedelmeskedik-e Tünde a parancsnak, valóban megtörtént-e a terhességmegszakítás.

„Akkor már sokadszorra próbáltam elmenekülni. De nem lehetett. Őrzött, vagy őriztetett. Egyszer ugyan kidobta a holmijaimat az udvarra, mondván, menjek, ahova akarok. Ám már a kapunál utolért és nyakamnál fogva rángatott vissza. Nem, mégse enged sehova. Telefonomat már korábban elvette, nem tudtam senkivel se kapcsolatba lépni. Csak azt engedte meg, a látszat kedvéért, hogy az ő mobiljáról és az ő füle hallatára két-három havonta felhívjam a szüleimet, s mondjam nekik, hogy mennyire boldog vagyok, hogy minden rózsás… És megint megfenyegetett: ne merjek elszökni, mert bárhol utolér, és akkor… akkor megöl. Neki mindenütt vannak cimborái, s ha kell, ráküldi őket a szüleimre, rokonaimra, volt barátaimra. Már-már az a szörnyű gondolat foglalkoztatott, hogy… ám ismét áldott állapotba kerültem. Akkor döntöttem: erős leszek. Nagyon erős. Történhet bármi, én ezt a gyermeket megtartom. Bármi áron. És nem szóltam Bálintnak arról, hogy megint jön egy baba. Titkolóztam. Csak akkor mondtam meg, amikor már nem lehetett elvetetni. Akkor… akkor a kardot vette elő. Volt egy díszkardja, a falon lógott. Annak a lapjával… És fenyegetőzött, hogy „kinyuvaszt, a gyereket kivágja a hasamból és elküldi…”

A gyerek minden fenyegetés és bántalmazás ellenére világra jött. Épen, egészségesen. Tünde vigaszaként, gyógyírként minden kínjára, fájdalmára. Amúgy minden maradt a régiben. A férfi kezében továbbra is gyakran megfordult a műanyag rúd. A kisfiút nem bántotta. Talán azért sem, mert újfent állástalan volt, s jól jött a hópénz, ami az államtól járt a gyermek után.

– Mindjárt befejezzük – nyugtatgatta a rendőrnő. – Csak azt mondja még el, hogy ma reggel mi történt?

– Arra ébredtem, hogy durván rázogat. Mindig ötkor kellett kelnem, még vasárnap is. Ma reggel elaludtam, mert a kisfiam egész éjszaka nyűgös volt valamiért, sokszor felsírt.  Mellette virrasztottam… Megint kiabált. Hogy miért nem készítettem ki neki a tiszta törülközőt, és miért nem főztem kávét… Kicibált a konyhába. A dugóhúzóval szurkálta a nyakamat. Meg a homlokomat… Aztán rám parancsolt, hogy mossam le magamról a vért, öltöztessem a gyereket és vigyem a bölcsődébe. De fél órán belül legyek otthon, mert ha nem…”

Tünde a bölcsődében a kisfiút öltöztette át, amikor összecsuklott. A bölcsőde vezetője térítette magához. Ránézett az asszony homlokára, nyakára. Eszébe jutott, hogy Tünde arcán, karján többször látott már kék, zöld foltokat, véraláfutásokat. Tündét és gyerekét, ellentmondást nem tűrve, a kocsijába tessékelte. És egyenesen a rendőrségre hajtott…

– Mama, mama! – nyújtotta ki kezét a kisfiú, kérve, követelve az ölbevevést. Tünde gyöngéden, féltő szeretettel szorította karjai közé. Súlyos fáradtságot érzett. Ugyanakkor mélységes megkönnyebbülést. És végre: valamilyen fájdalomoldó nyugalmat. A gyermek kis ideig szuszogott. Elpilledt. Arcára mosolyt varázsolt az ablakon bekíváncsiskodó gyenge délelőtti napsugár, mely fénylő, gyógyító cseppekké szelídítette az anyai könnyeket…

Tárczy Andor