Petőfi Sándor: Háború volt…

2019. január 9., 11:02 , 937. szám

Háború volt mindig éltem

Legszebb gondolatja,

Háború, hol vérét a szív

Szabadságért ontja!

 

Egy szentség van a világon,

Melyért fegyverünkkel

Sírunkat megásni méltó,

Melyért vérzenünk kell;

 

Ez a szentség a szabadság!

Őrültek valának

Mindazok, kik más egyébért

Éltet áldozának.

 

Békét, békét a világnak,

De ne zsarnokkénytől,

Békét csupán a szabadság

Fölszentelt kezéből.

 

Majd ha így lesz a világon

Általános béke,

Vessük akkor fegyverünket

Tenger fenekére.

 

De míg így nincs: addig fegyvert,

Fegyvert mindhalálig!

Tartson bár a háború az

Ítélet napjáig!

 

 

Ki tudná különválasztani a magyar kultúra és szabadság összefonódását? Ki mondja meg, melyik melyiket foglalja magába? Hogy a szabadságvágy kultúránk összetevője-e mindenekelőtt, vagy olthatatlan szabadságszeretetünk hozta létre kultúránkat?

Mindenesetre év eleji kulturális eseményeink között egyik sem előzi meg a Petőfi Sándorhoz kötődő megemlékezéseket, akinek költészetében a szabadságvágy különös hangsúllyal jutott kifejezésre mindig. Az itt olvasható Háború volt… című versében például figyelemre méltó egyszerűséggel választja külön a szabadság „fölszentelt kezétől” eredő szabadságot a „zsarnokkény” által megteremtettétől.

Mert ez a különbség jelenti a lényeget. Amit eddig mások kínáltak szabadságként a magyarságnak, abban sosem volt köszönet: abban sosem virágzott a kultúra.  És a versből az is kiolvasható, hogy mindaddig harcolni, míg „a szabadság fölszentelt kezéből” el nem érkezik a béke, joga, de kötelessége is az embernek…

Penckófer János