Ady Endre: A fekete zongora

2019. január 30., 10:18 , 940. szám

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

Vak mestere tépi, cibálja,

Ez az Élet melódiája.

Ez a fekete zongora.

 

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére

Kiömlik az ő ütemére.

Ez a fekete zongora.

 

 

 

Ady Endre halálának századik évfordulóján, 2019. január 27-én megszámlálhatatlanul sokféle értékelés hangzott el, tévében, rádióban és különféle rendezvényeken. Ezek között érdekes epizódként szerepelt az is, hogy megjelenése idején vajon miért tartották A fekete zongorát érthetetlennek. Mert valóban: A fekete zongora még ma is elgondolkodtatja olvasóját.

Hogy mit is jelent vajon ez a „bolond hangszer”! És ki az a „vak mester” aki „tépi és cibálja”? Nos, az egyik megemlékezésből megtudhattuk, hogy amikor Ady Endre megunta kortársainak sokféle beszédét, valami ilyesmit kérdezett: „ha valakiknek szabad Istent egy ősz szakállú öregúrral azonosítaniuk, akkor nekem szabad egy vak zongoristához hasonlítanom”.

És így valóban kitisztul a kép. A hangszer maga a nagybetűs Élet, amin a „vak mester” korántsem szelíd dallamokat játszik. „Ez a fekete zongora”. A vers vége pedig különös hangsúlyt nyer azáltal, hogy mi már ismerjük költőnk egész életútját, életvitelét és korai halálát: „boros, bolond szívemnek vére kiömlik az ő ütemére”…

Penckófer János