Milován Sándor: A szavak ereje

2019. február 14., 20:20 , 942. szám

A nacionalizmus szóval mint nem pejoratív kifejezéssel először a börtönben találkoztam: a velem raboskodó ukrán fiúk büszkén vallották magukat ukrán nacionalistáknak. Csodálkoztak, hogy én kézzel-lábbal tiltakoztam a nacionalista jelző ellen, amit a szovjet nevelőtisztek ragasztottak ránk, kiskorú politikai elítéltekre. Én őket is és magamat is hazafinak, patriótának neveztem, az oroszokat meg sovinisztáknak. Az említett tisztek a kremli őrség katonái voltak, úgy kerültek hozzánk, hogy miután változott a főnökség a kommunista párt élén, őket átirányították ebbe a sáros kis ukrán városba. A lakást megtarthatták Moszkvában, a család is ott maradt. Ők pedig ingáztak. Tíz évvel azelőtt persze egy ilyen váltás Szibériában végződött volna, de akkor már a hruscsovi időket éltük, és a tiszt urak internacionalistáknak hirdették magukat, pedig az orosz sovinizmust mintázni lehetett volna róluk. Minden megnyilvánulásukból áradt a felsőbbrendűség tudata. Sokkal később olvastam Illyés Gyula tömör megfogalmazását: „A nacionalista jogot sért […]; a patrióta jogot véd.” Ez nagyon jól hangzik, csak a dolog nem ilyen egyszerű, mert bizony van olyan, akinek nincs hazája, csak nemzete. Az egyik kis ukrán srác valamit meg is érzett ebből, a térképre bökve megmutatta Magyarországot, és kért, hogy én pedig mutassam meg Ukrajnát, viszont annak a nagy piros foltnak a térképen hagyjak békét, az a népek börtöne, a Szovjetunió. Ha a magyaroknak van államuk, az ukránok is szeretnének egy saját országot. Aztán ebben meg is állapodtunk. Minden nemzet örök vágya egy önálló állam. Összefonódó fogalmak az ország, a nemzet, az állam, a hazafiság, a nacionalizmus, a sovinizmus. Azt hiszem, ma már nem szorul bizonyításra, hogy a nemzet úgy tartja össze az államot, mint az abroncs a hordót. A múlt század végi események, a Szovjetunió, Jugoszlávia vagy Csehszlovákia szétesése bizonyította, hogy csak a nemzet tartja össze az államot. Egy remekbe szabott állam volt például Csehszlovákia, elképzelni nehéz jobbat, de a nemzeti összefogó abroncsát két darabból toldották össze, persze, hogy elpattant. Ezért vágyálom az egyesült Európa. A nemzet nélküli állam tákolmány, ami előbb-utóbb szétesik.

Maradva a sovinizmus és nacionalizmus kérdésénél, ha ildomos lenne tréfálkozni egy ilyen eszmefuttatásnál, azt mondanám, a teát ivó népek soviniszták, a kávét és bort fogyasztók inkább nacionalisták. Oroszok, angolok, kínaiak teaivók és soviniszták. A francia sovinizmus kivétel, ők bort isznak. Mi, kárpátaljaiak megtapasztaltuk a sovinizmust és a nacionalizmust is több változatban, sőt a ma már nevetséges politikai ócskaságból, a pánszlávizmusból is kivettük a részünket.

Az Osztrák–Magyar Monarchia alatt a birodalmi magyar sovinizmus nem veszélyeztette a kisebbségek létét, inkább jutalmazó jellege volt: aki bírta a magyar nyelvet, jobban érvényesült, az iskolákban kötelező volt a magyar nyelv oktatása, de ezt nem vették szigorúan. Az 1867-es kiegyezés a bécsi kamarilla zseniális diplomáciai húzása volt, és a magyar arisztokrácia – vagy mondjuk inkább, politikum – győzelme is egyben, viszont a vitathatatlan fejlődés mellett sajnos a magyar mint nemzet háttérbe szorult a saját hazájában, elhitették vele – és el is hitte –, hogy a Szent István-i ország, történjen bármi, a nemzettől függetlenül örök és sérthetetlen. Mert ugye a nemzet elbukott 1849-ben, az ország viszont még gyarapodott is. A magyar sovinizmus kívülről ömlengősen magyar volt, vázát tekintve pedig osztrák. Így aztán az akkori politika az állampolgárságot véve alapul a nemzet részének tekintett mindenkit, aki a határokon belül élt, és senkit nem érdekelt, hogy egymillió magyar kivándorolt, elhagyta az országot, és helyette nem magyar ajkúak tömegei telepedtek le az osztrák birodalom más régióiból, gyengítve azt a bizonyos magyar nemzeti abroncsot. Az első világháborút lezáró paktum a monarchia azon népeinek kedvezett, akik nemzetüket építették, védték, és nem a birodalmat. Az utódállamokat megalakulásuk pillanatától féktelen nacionalizmus és magyarellenesség jellemezte.

A Kárpátaljára bevonuló román katonaság Nagyszőlősön két óra szabad rablást engedélyezett a katonáknak. Csak néhány hónapot tartózkodtak a városban, azalatt néhány polgár huszonöt botütést kapott a hátsójára. Balsai Béla például azért, mert a nevét bolseviknak értették. A polgárok emlékében a szegény bocskoros katonák és a francia kölnit használó, arcukat púderező elegáns tisztek maradtak meg. Az iskolákban azért bevezették a román nyelv oktatását. Nem volt ideje kiteljesedni a román nacionalizmusnak Kárpátalján, Erdélyben aztán megmutatta mire képes.

Az őket váltó csehek egy teljesen más világ volt. A cseh soviniszták lenézték a szlovákokat is. Erre ráérzett a lakosság, soha nem használták a csehszlovák kifejezést, csak a cseheket szidták. Abban az időben Csehszlovákiában még élt a pánszláv eszme, egy olyan elképzelés, hogy majd minden szláv népet egy államban fognak egyesíteni. Ezen eszmétől vezérelve kaparintották meg Kárpátalját, autonómiát ígérve a ruszinoknak. Autonómiát nem adtak, egy év után az amerikai ruszin vezető visszament oda, ahonnét jött, Amerikába. A csehszlovák nacionalizmus alattomosan működött, például aki nem Kárpátalján született, hanem két faluval arrébb, de itt élt és dolgozott akár harminc éve, nem kapott sem állampolgárságot, sem nyugdíjat. A földreformot, amelyet a magyarok kétszáz év alatt nem tudtak megcsinálni, egy év alatt megoldották, megkurtították a nagybirtokokat, földhöz juttatva a sajátjaikat. A cseh csendőrök a legnagyobb udvariassággal írták ki a büntetést a korcsmákban egy-egy magyar nótáért. Magyar közegbe telepítettek egész ruszin falvakat, megbontva az egységes magyar közeget. Az akkor száz százalékban magyar Beregszászban ukrán gimnáziumot kreáltak. Mindezt a pánszláv gondolat jegyében. Eleinte az orosz emigránsok is lehetőségeket kaptak, sok orosz emigráns tanított az iskolákban, de később az ukránosítást erőltették, háttérbe szorítva az orosz szimpatizánsokat. Két irányzat erősödött fel igazán: az ukrán nacionalista mozgalom és a kommunista párt.

1939-ben aztán megkaptuk a Nagy-Magyarország után sóvárgó, sovinizmussal kevert magyar nacionalizmust. Sajnos az akkori magyar adminisztráció, amit el lehetett rontani, mindent elrontott: cím- és rangkórság minden mennyiségben, fölényes, gőgös tisztviselők, pofozkodó leventeoktatók, durva csendőrség, katonai kiképzésnél szadista őrmesterek, és a cseh érával összehasonlítva rongyrázó szegénység. A magyar bevonulási eufória után születtek a szlogenek: „Minden drága, vissza Prága!”, „Nem ezeket a magyarokat vártuk!”.

1944-ben bejöttek az oroszok. Érdekes, a nép mindig rátapint a lényegre: nem szovjeteket mondtak, hanem oroszokat. Az orosz sovinizmust zseniálisan öltöztették internacionalista gúnyába a marxista ideológusok. Az első tíz évben Kárpátalján a magyarokat és a németeket ellenségként kezelték, így aztán minket nem érintett az orosz sovinizmus, csak a szovjet terror. A ruszinok egy-két év után már érezték, hogy másodrendű állampolgárok. Nekünk az orosz nagyhatalmi sovinizmus a terror után enyhülést hozott, már nem a szénbányákba vitték a katonaköteles magyar fiatalokat, hanem besorozták katonának. Mivel nem tartoztunk a nagy Oroszország kovácsolta frigy népei közé, harmadrendű állampolgárok lettünk. A soviniszta eszme, mivel hisz a maga felsőbbrendűségében, megengedőbb, elnézőbb a vele együtt élő népekkel, kiskorúként kezeli őket, és meg van győződve, hogy jót tesz velük, ha uralkodik fölöttük, egyedül úgysem tudnának boldogulni. A sovinizmus hosszú távra játszik: lettek például magyar iskolák, magyar szak az ungvári egyetemen, de egész Kárpátalján egyetlen magyar óvoda működését sem engedélyezték.

1991-ben szétesett a Szovjetunió. Eleinte úgy tűnt, hogy egy 45 milliós ország ilyen csodálatos természeti adottságokkal, ennyi szenvedés után megengedheti magának a nagyvonalúságot a nem ukrán anyanyelvűekkel szemben. Nem alakult ki az ukrán sovinizmus, maradt a kisstílű, türelmetlen ukrán nacionalizmus, ami elfogadható volt az elnyomás alatt, de vészesen káros egy hatalmon lévő nemzet esetében. A legelején nem így indult. Annak idején amerikai barátom a magyar zászlók láttán elismerőleg szólt Ukrajnáról. Mondtam neki, hogy semmi különös, mikor nálatok jártam Amerikában, bőven láttam magyar meg ukrán zászlót lobogni. Ja, mondta, Amerika az más. Eltelt néhány év, most már értem, mire gondolt. Az ukrán nacionalizmus elsősorban az ukrán nemzetnek árt. Mint ahogy minden sovinizmus és nacionalizmus az adott nemzet rákfenéje.

Az egy nyelvet beszélő emberek egymás iránti felelőssége és – ki merem mondani – szeretete, a közös kultúra, a közös történelmi múlt és a közös jövő reménye tartja össze a nemzeti közösséget. Ha egészséges a nemzettudat, akkor érvényes Szabó Dezső mondata, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”. Az elrákosodás ott kezdődik, amikor a nemzet iránti hűség és elkötelezettség búcsút mond a realitásoknak, különbnek álmodja a maga nemzetét a többiekénél, valamiféle dicsőségre vágyik, azt hirdeti, és ezért hajlandó életet áldozni – főleg a másét. A nacionalizmus mint betegség a legjobban a rákhoz hasonlítható: a sejtek fejlődése természetes folyamat, viszont a túlburjánzása nagy baj. A nacionalizmus nem ismeri az empátiát, és emellett kellő primitívséggel jár, ezért ellenségképre van szüksége. A nacionalistákat különböző politikai erők felhasználják saját céljaikra, a nacionalista nem veszi észre, hogy manipulálják, a nemzet igazi problémáit, bajait nem érzékeli. A sikertelenség és a baj okait nem ott keresi, ahol vannak. Ezért az elképzelt megoldások is valamilyen radikális csodában való hittel párosulnak.

Fontos ezekről a dolgokról beszélni, mert a nemzetellenes internacionalista eszmerendszer nem halt meg, csak átöltözött, a múlt századi véres gönceit eldobta, és lenge liberális tógában rémisztgeti Európát a nacionalizmus és a populizmus veszélyeivel. A liberálisoknak minden, ami nemzeti, az nacionalizmus, és természetesen rasszista, xenofób, antiszemita. Újabban a populista jelzővel illetnek mindenkit, aki velük szemben választásokat nyer. Donald Trump a legnagyobb populista, mert kimondta, amit az emberek gondoltak, és felrúgta a strukturálatlan népakarat megfékezésében nagyon erős amerikai intézményrendszert. A liberális válasz is új és beláthatatlan következményekkel fog járni, mert eddig Amerikában a politikai és gazdasági érdekcsoportok a nekik nem tetsző elnököt nem mocskolták, nem gyalázták, hanem lelőtték, ami ugye mégiscsak más. Nem hiszem, hogy megérem, de eljön az idő, amikor az Egyesült Államok nemzeti abroncsai is feszítőpróbának lesznek alávetve.

Végezetül, azt hiszem, a túlcsorduló és mérgezően ártalmas nemzeti büszkeség az egyik oldalon, mindentől, ami nemzeti, hideglelést kapó liberalizmus a másik oldalon – mindig volt, van, és mindig lesz. A lényeg az egyensúly, ami nem szabad, hogy elbillenjen, ha a népét, nemzetét, hazáját józanul szeretők vannak többségben. Ez a helyzet kegyelmi állapot. A kibillenés ebből a helyzetből nemzeti katasztrófa.