Kosztolányi Dezső: Harsány kiáltások tavaszi reggel

Élni először itt e világon

s élni utolszor.

Látni a földet, látni csak egyszer

és soha többé.

Állni a fényben, inni meg enni,

csókba fürödni.

Nézni a kék nefelejcset a szélben,

barna göröngyön.

Érezni a gondolatok ragyogását

barna fejemben.

Menni a hegyre az éter elébe,

völgybe leszállni.

Lélekzeni, fölkiabálni rajongva

az égre, napra.

Aztán egyszerre vad zuhanással

összeomolni.

Klasszikusainkhoz mindig jó betérni. Az ő költői világuk biztonságos, tiszta és tágas, pont olyan, mint amit a Harsány kiáltások tavaszi reggel megkísérelt magába foglalni. És az sem mellékes, hogy nagyjaink sosem tűrtek meg verseikben homályos összezavarodottságot, érthetetlenséget.

A Harsány kiáltások tavaszi reggel azt a különös pillanatot ragadja meg, mikor az ember megérzi a tavasz jelenlétét. Amikor már erejét elvesztette a hideg, és átjárja az embert az élet megfoghatatlan varázsa. Átjárja a jelenléte annak, ami a matériát is átszellemíti. E ritka pillanatokban az ember általában egyszerre érez emelkedettséget, éteri titokhoz kapcsolódó boldogságot, örömöt és üdvöt, és egyszerre suhan át lelkén az elmúlás homályos fátyla. Ám ez az elmúlás olyan, mintha nem elmúlás lenne, hanem az élet átalakult folytatódása.

Nem tudni, hogy Kosztolányi mester tudatosan használta-e itt a lélegzet régies formáját – „lélekzeni” –, mindenesetre ez a forma tovább képes erősíteni az imént elmondottakat. Mert gondoljunk csak bele, hogy a lélegzet s a lélek szó az összes létező nyelvben csaknem teljesen azonos. Azt mondjuk, hogy lélegzünk, vagyis levegőt veszünk, de valójában lélekzettel telítődünk: Lélek a lelket élteti…

Penckófer János