Kányádi Sándor: Májusi szellő

2019. május 16., 09:51 , 955. szám

Almavirággal

futkos a szellő,

akár egy kócos

semmirekellő.

 

Kócosnak kócos,

de nem mihaszna,

okot nem ád ő

soha panaszra.

 

Füttyöget olykor,

mintha ő volna

a kertek kedves

sárgarigója.

 

Meghintáztatja

ágon a fészket,

leszáll a földre:

fűhegyen lépked.

 

Illeg és billeg,

s ha dolga nincsen,

elüldögél egy

kék nefelejcsen.

 

 

Kányádi Sándor Májusi szellőjét általában gyermekversnek szoktuk titulálni. Viszont jó, ha mindjárt hozzáfűzzük, hogy ez korántsem jelent kevesebb tudást annál, ami a felnőtt verseket jellemzi. Egyáltalán nem. Sőt. A költemény épp azt a tudást hordozza magán, amiben mindenki részesedhet élete végéig, ha nem felejti el, milyen volt gyermekként érzékelni a valóságot.

Mert ez a valóság mágikus. Ez a valóság nemcsak anyagi világ, amelyben az ember képes egy életen át küszködni, vergődni, harcolni, és végül anyagként végérvényesen meghalni. Nem, ez a világ inkább láthatatlan, mégis érzékelhető. Kicsit olyan, mint a szellővel együtt megtapasztalható természet, ahol a világ lehet „kócos”, „mihaszna”, „semmirekellő”, vagyis a létezést csak önmagáért élvező csoda. Hisz ebben a világban lehet még a „fűhegyen is lépkedni”, bizony, hogy lehet.

Kicsit olyan valóság ez, amilyennek szintén Kányádi Sándor látja egy másféle – mondjuk így: „felnőtt” – versében, amikor ekként fogalmaz: „valaki jár a fák hegyén”. Illetve kicsikét olyan, amilyennek másik óriás szerzőnk – Jókai Mór – értelmezi, mondván: „az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak hegyénél”… 

Penckófer János