Markó Béla: Tealevél

2019. június 2., 09:42 , 957. szám

Azt mondják, ahogy romlanak az érzékszerveink,

mind erősebb élményekre vágyunk,

a nagyothallóknak csak távoli zene

az ajtócsapkodás egy veszekedés után,

és éppen úgy álomba ringatja őket

a szomszédasszony hangos kiáltozása este,

mint minket a tücsökzene a kertben,

egyre édesebb ízekre, egyre szédítőbb illatokra,

egyre markánsabb színekre és formákra,

sőt, talán egyre érdesebb felületekre

lesz majd szükségünk nekünk is az idő múltával

hogy szemünk, szájunk, orrunk, ujjaink

nagy nehezen mégis kielégüljenek,

persze pótolni lehet egy ideig majdnem mindent,

például szemüveggel vagy hallókészülékkel,

de előbb-utóbb kihunynak érzékeink,

elhallgat a testünk, és nem tart vissza semmit,

kicsordulnak belőlünk a hangok, az ízek,

a szagok, a képek, átfolynak rajtunk észrevétlenül,

mint teaszűrőn az egészen áttetsző tea,

nem akad fenn még egy tealevél sem,

csend lesz, sötét lesz, nyugalom lesz mindenfelé,

és végre én is elképzelhetek mindent,

végre nem lesz értelme annak, hogy élet,

mert annak sem lesz értelme, hogy halál,

akár a reggeltől estig hullámzó tenger,

amely különféle teremtményeket dob ki magából,

mégsem fogy el, de nem is gyarapszik

a csigáktól, kagylóktól, rákoktól, polipoktól,

hiszen belőle vannak, és hozzá térnek majd vissza.

 

 

A kecskeméti Forrásban olvashattuk nemrég Markó Béla Tealevél című versét, melyben szerzőnk egészen egyedi módon fejezi ki a létezés örök természetébe vetett emberi hitet.

Eleinte nem is lehet tudni, miről kíván szólni. Hiszen az emberi érzékszervek romlásáról ír, arról a megfigyelésről, hogy idő múlásával az embereknek „mind erősebb élményekre” van szükségük. Egyre erősebb ízekre, hangokra, színekre, illatokra és „egyre érdesebb felületekre” vágyunk. De szerzőnk az érzékelések erős megkopásán nem búslakodik, hanem egy egészen eredeti példát hoz föl, hogy miként is látja ezek végső megszűnésében az élet és a lét kettősét.

Az élet végén – mondja szerzőnk – „kicsordulnak belőlünk a hangok, az ízek, a szagok, a képek, átfolynak rajtunk észrevétlenül, mint teaszűrőn az egészen áttetsző tea, nem akad fenn még egy tealevél sem”. Ám ezzel nincs vége semminek. Csak értelmét veszti az élet és a halál. Olyan állapot jöhet, amely – mint „a hullámzó tenger” –, nem tud sem elfogyni, sem gyarapodni, vagyis: örök, mint a lét…

Penckófer János