Beszélgetés dr. Kész Barnabás történésszel, néprajzkutatóval

„A népi tárgyi kultúra kutatása terén a 24. órában vagyunk”

2019. június 15., 17:11 , 959. szám

A Debreceni Egyetemen 2019. június 1-jén a bölcsészettudományok terén a néprajzi és kulturális antropológiai tudományok doktorává avatták a salánki Kész Barnabás történészt, hagyományőrzőt, néprajzkutatót, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanárát, a Kárpátaljai Megyei Tanács képviselőjét. Ebből az alkalomból hosszabb beszélgetést készítettem a kárpátaljai magyar tudományosság jó hírét öregbítő személyiséggel.

– 1990-ben fejeztem be az Ungvári Állami (mai nevén: Nemzeti) Egyetem történelem szakát, és egy évig az akkor megalakult ungvári Kárpátika Intézetben dolgoztam a régészeti laboratórium munkatársaként – pillant vissza beszélgetőtársam pályafutása kezdetére. – Ezt követően a Salánki Középiskolában kaptam állást, ahol történelmet és földrajzot oktattam, 2012-ben pedig a Rákóczi-főiskola Történelem- és Társadalomtudományi tanszékének a tanára lettem.

– Hogyan került kapcsolatba a néprajzzal?

– Mindig is érdeklődtem a honismereti, helytörténeti kutatások iránt, apai és anyai ágon egyaránt hagyománytisztelő családban nőttem fel. Édesapám, Kész Géza, történelemtanár volt, aki iskolamúzeumot létesített Salánkon, fiatalkorában imádott fotózni (számos fényképe visszaköszön dolgozatomban). Értekezésem megírásában pedig feleségem, dr. Kész Margit példája inspirált, aki ekkorra már ledoktorált néprajzból a Debreceni Egyetemen (szakterülete a népi gyógyászat a dél-ugocsai falvakban). 2005 és 2008 között elvégeztem a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskoláját, ahol 2008-ban abszolváltam. A tárgyi néprajz iránt érdeklődöm, a magyar nép anyagi kultúráját kutatom. Doktori értekezésem címe: A paraszti életmód tükröződése az ugocsai magyarság tárgyi kultúrájában (a XX. század első felében). Itt jegyezném meg, hogy nincs egységes kárpátaljai magyar népi kultúra, a kárpátaljai magyarság egy kényszerközösség, melynek létrejöttét Trianon eredményezte, csak azóta némileg összecsiszolódott. Ám különböző tájegységeink magyarságának a népi kultúrája inkább a történelmi Magyarország más-más régióinak a népi kultúrájával mutat hasonlóságokat: az ungi a felvidékivel, a beregi és az ugocsai a szatmárival, a Felső-Tisza-vidéki az erdélyivel.

– A népi tárgyi kultúrán belül konkrétan milyen tárgykörökben végzett kutatásokat, és milyen módszerekkel végezte azokat?

– A népi építészettől – a hagyományos gazdálkodáson és munkaeszközökön, a népviseleten, valamint a díszítőművészeten keresztül – a népszokások tárgyi eszköztáráig és a temetőkultúráig (ez utóbbi a terjedelmi korlátok miatt kimaradt az értekezésből) kutattam a népi tárgyi kultúrát. Mindenekelőtt alaposan megismerkedtem a szakirodalommal, az általános magyar, szláv, illetve a kárpátaljai néprajzi kutatástörténettel. Ezek sorában több heti gyűjtőmunkát végeztem a budapesti Magyar Néprajzi Múzeum kézirattárában, ahol valóságos kincsekre bukkantam, például az 1943–1944-ben szervezett ugocsai táj- és népkutató tábor máig publikálatlan anyagaira. Nagy segítségemre szolgáltak a Magyar Néprajzi Atlasz kérdőívei is, mivel Morvay Judit magyarországi etnográfus ezek alapján kutatta 1969-ben Salánk hagyományos paraszti kultúráját. Áttanulmányoztam a Kárpátalja etnográfiájával foglalkozó 1968–1969-es nemzetközi néprajzi expedíciók nagyobbrészt oroszul publikált anyagait. Átolvastam Bocskor Áron Akli történetét és néprajzi jellegzetességeit lejegyző, többkötetes kéziratos munkáját, melyet a jövőben szeretnék megjelentetni. Hasonló kéziratokkal Salánkon és más településeken is találkoztam. Hálával tartozom adatközlőim értékes szóbeli információinak, akik közül kiemelném a salánki Jana Rózát, Jana Idát, László Margitot, Homoki Árpádot, Zán Ferencet, Sipos Béla és Kész Géza kádármestereket, Nevetlenfaluból id. Száraz Ferencet, Celics Margitot, de még hosszan sorolhatnám…

Ezután következett a terepmunka, melynek során empirikus kutatásokat végeztem a történelmi Ugocsa vármegyével nagyrészt megegyező területű Nagyszőlősi járás magyar községeiben. Így az egymástól távol eső, de egymáshoz néprajzi szempontból rendkívül hasonló Salánkon és Szőlősgyulán is, melyek viszonylagos elzártságuk révén jobban megőrizték a hagyományos népi műveltséget, mint például a kisnemesi falvak (például Tiszakeresztúr, Tiszapéterfalva) vagy a főútvonalak mentén, illetve azok közelében fekvő községek. Adatközlőkkel – a régi paraszti világra jobban emlékező idősebb lakosokkal – beszélgettem, kérdőíves felméréseket végeztem, fényképeket, rajzokat, felméréseket készítettem a népi tárgyi kultúra részeit képező eszközökről, épületekről. Salánkon sikerült feltárnom egy fazekasműhelyt, rekonstruálnom az ugocsai lőcsös szekeret, melyen lőcsök – íves kialakítású faszerkezetek – rögzítették a keréktengelyeket a szekér oldalaihoz. S miért a XX. század első felével foglalkoztam? Mert ez volt az igazi paraszti életmód utolsó időszaka. Az I. világháború után jelentős változások következtek be a munkaeszközök, a technológia, az öltözködés terén. Elterjedtek a gyárakban előállított ruhaneműk, munkaeszközök. A II. világháborút követően felgyorsult a régi paraszti világ eltűnésének a folyamata, bár a földművesek értéktrendjének a középpontjában még akkor is a föld és a jószág állt (a szakirodalomban ezt az időszakot, a XX. század 2. felét nevezik utóparaszti világnak, s a jövőben ezt az időszakot  tervezem kutatni). A rendszerváltás utáni időszakot szemlélve pedig látható, hogy a hagyományos paraszti életmód teljesen és végérvényesen véget ér, teljes kultúraváltás következik be.

– Milyen jellegzetességeket fedezett fel?

– Többek között az ugocsai falvakban a ház és a gazdasági épületek egy sorban húzódtak (a szélesebb udvarokon azonban a csűr keresztben állva zárta le hátul az udvart), a lakóház és az ól azonban külön tető alá került. Salánkon és Szőlősgyulán viszont a ház és a gazdasági épületek egy tető alatt álltak. A tetők többnyire kontyoltak voltak, ami azt jelenti, hogy mindegyik oldaluk a tetőnyereg felé dőlt, de akadtak csonka kontyolt (sváb eredetű) tetők is, melyek nem egyenes, hanem megtört vonalban emelkedtek. Azokban a falvakban – például Salánkon –, ahol lovakkal tapostatták ki a kalászokból a szemeket, és eközben összetört a szalma, ezzel az összetört szalmával fedték be az épületeket, ez volt a szalmatető. Ahol viszont kézzel csépeltek, ott az üres kalászokat, szárakat kévékbe kötve rakták fel a tetőre, és ezt nevezzük zsúptetőnek. A helyi paraszti háztípus leginkább a szamosi háztípushoz hasonlít, háromosztatú, fatornácos épület, kialakításában viszont átfedték egymást az alföldi és az erdélyi hatások. Jellegzetesség a nyári konyha, s az volt a tőkés kapu is, mely egy sorompóhoz hasonlított, illetve a fedett kiskapu, mely a Szatmár megyéből kihasított Nagypaládon ma is több háznál megmaradt, a gazdasági épületek között pedig a mozgatható fedelű szénatároló, vagyis az abora, valamint a szilvaaszaló.

Érdekesség volt a hátikosár, a puttony, a boglyarakó villa (hosszú, háromméteres nyelű favilla), a szalmahordó nyárs, a szénavágó, a jegyajándékként is használt faragott, festett talpas guzsaly, a csalikulacs, mely hat kicsiny cseréphordóból állt. Disszertációm legérdekesebb fejezetének a salánki bodnármesterség leírását tekintem. Néhány éve még több tucat kádármester készített dongákból kádakat, hordókat, mára azonban nagyon sokan felhagytak vele, és sajnos, félő, hogy lassan kihal e szép mesterség, pedig még háromfedelű csalihordók is készültek, ám már csak egy-két bodnár készít ilyeneket. A salánki hordókészítés megérdemelné, hogy egy kádármúzeum létesüljön a faluban.

Az ugocsai népviselet a szatmárihoz állt a legközelebb, visszafogott díszítésű és színvilágú volt. Archaikus ruhadarabokat hordtak még az általam tárgyalt időszakban is, például a gubát, a férfiak háziszőttes inget, bő gatyát viseltek, külön megemlíteném a jellegzetes salánki kalapot. Mindemellett pedig a népi díszítőművészettel is foglalkoztam: fafaragásokkal, a népi textíliák, szőttesek, hímzések motívumaival, a cserépedények ornamentikájával, a salánki viaszrátétes hímes tojással, melynek párját Szatmárban is meg lehet találni. És bár minket, magyarokat csizmás népnek tartottak, a ruszinokat és a románokat pedig bocskorosoknak,  dokumentáltam, hogy Ugocsában a magyarok is viseltek bocskort, amelyet a hegyekből érkező ruszin idénymunkások készítettek, s a helyi magyarok például bocskorban mentek ki a tarlóra.

– Milyen különbségek voltak a népi tárgyi kultúra terén a kisnemesi falvak és a nem kisnemesi falvak között?

– A kisnemesi falvakban némileg mások voltak a lakóházak, a cifrább tetőn vagy oromzaton gyakran fel volt tüntetve a háztulajdonos monogramja. Az átlagosnál hamarabb kezdték kiszorítani a népviseletet a gyári ruhák, a bő gatyát a pantalló, a csizmát a cipő, az asszonyok pedig gyári szövetekből varrattak maguknak ruhát.

– Miért írta meg doktori disszertációját épp a népi tárgyi kultúráról?

– Közhely, de tény, hogy a népi tárgyi kultúra kutatása terén a 24. órában vagyunk, például a közelmúlt árvizei által sújtott falvakban már alig találhatók meg a népi építészet alkotásai. Nem az volt a célom, hogy visszasírjak egy letűnt világot, hanem az, hogy felkutassam és dokumentáljam a hagyományos paraszti életformát, értékrendet és kultúrát, a fiatalok figyelmét pedig felhívjam a tradíció, a hagyományos közösségek, a család fontosságára. Legyünk büszkék a legnehezebb helyzetekben is kitartó elődeinkre, akiknek dolgos, kemény, racionális, ám lelkiekben gazdag élete például szolgálhat a mai kárpátaljai magyar emberek számára is.

Lajos Mihály