Ötven éve lépett először ember egy idegen égitestre

„Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.”

2019. július 15., 13:44

Fél évszázaddal ezelőtt, 1969. július 20-án a Hold körül keringő amerikai Apollo-11 űrhajóról lekapcsolódott az Eagle-nek (sasnak) elnevezett holdkomp, működésbe lépett a leszállófokozat rakétahajtóműve, s a jármű – Neil Armstrong parancsnokkal és Edwin Eugene „Buzz” Aldrin holdkomp-pilótával a fedélzetén – megkezdte ereszkedését a Nyugalom Tengere holdmedencében kijelölt leszállóhelye felé. Már közel jártak a felszínhez, amikor kiderült, hogy az Apollo-10 űrhajósai által Hold-körüli pályáról lefényképezett, és a fotókon simának látszó területet jókora sziklák borítják, sőt egy kis kráter is található rajta. Ám Armstrong – kézi vezérléssel, bravúrosan manőverezve – egy kisebb, egyenletes térszínen mégis végrehajtotta a biztonságos leszállást, így jelenthette a texasi Houstonban működő űrközpontnak: „Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.” Majd első emberként a Holdra lépve, kimondta a XX. század egyik leghíresebb mondatát: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Ám mi minden történt addig a napig, míg megtörtént ez a csakugyan hatalmas ugrás?…

A Holdra szállást célba vevő Apollo-programot John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök hirdette meg nyolc évvel korábban, 1961. május 25-én, aznapi híres kongresszusi beszédében, melyben kijelentette: „Először is hiszem, hogy ennek a nemzetnek el kell köteleznie magát amellett, hogy még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra, és onnan biztonságosan haza is hozza a Földre.” A program fő célja égi kísérőnk tudományos kutatása volt. Ám ehhez az a politikai cél is társult, hogy a hidegháború egyik „frontvonalán”, az ún. űrversenyben a demokratikus Nyugat vezető hatalma, az Egyesült Államok legyőzze a kommunista Kelet vezető hatalmát, a Szovjetuniót.

Maga az űrverseny egyébként azt volt hivatva demonstrálni, hogy melyik fél rendelkezik fejlettebb technikával a kozmosz kutatása terén, s az első menetet a szovjetek nyerték meg, amikor 1957. október 4-én – az űrkorszak nyitányaként – Föld körüli pályára állították bolygónk első műholdját, a Szputnyik-1-et, majd egy hónap múlva a Szputnyik-2-t is, az utóbbi fedélzetén az első „kozmonautával”, Lajka kutyával, akin elvégezték az első űrélettani kísérleteket. Amerikát hidegzuhanyként érték az ellenfél űrtechnológiai fejlettségét jelző szovjet sikerek, ám felvették a kesztyűt, és 1958. február 1-jén fellőtték az első amerikai műholdat, az Explorer-1-et, mellyel felfedezték, hogy bolygónkat elektromágneses erőtér, az ún. magnetoszféra veszi körül. Ugyanezen év október 1-jén létrehozták a NASA-t, a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatalt. Az űrverseny következő menete az első ember világűrbe juttatása volt, ám ezt is a Szovjetunió nyerte meg, amikor 1961. április 12-én Jurij Gagarin szovjet űrhajós a Vosztok-1 űrhajóval megkerülte a Földet. Így a szűk egy hónappal később, május 2-án a Mercury-Redstone-3 űrhajó-űrrakéta rendszerrel űrugrást végrehajtó (a világűrt épp csak elérő, majd onnan ballisztikus pályán visszarepülő) Alan Shepard amerikai kozmonauta csak a második emberként jutott ki a kozmoszba, John Glenn pedig a Mercury-Atlas-6 űrhajó-űrrakéta rendszerrel csupán 1962. február 20-án hajtotta végre az első amerikai Föld-körüli űrutazást. Ekkorra azonban Kennedy már nagyon magasra emelte az űrverseny lécét: ki éri el elsőként a Holdat, s hamarosan gőzerővel beindultak az USA űrrakéta- és űrhajó-fejlesztési programjai, valamint a Hold űrszondás kutatása, miközben, persze, a Szovjetunió is szondákat küldött a Holdra. S ma már tudjuk, hogy teljes titoktartás mellett a szovjetek is tervezték űrhajósaik Holdra juttatását, ám az ehhez szükséges hordozórakétáik 1969 februárja és 1972 ősze között mind a négy tesztindítás során felrobbantak.

De visszatérve az amerikai programokhoz… Még tartottak az egyszemélyes Mercury űrhajókkal végzett repülések, amikor már megkezdték a kétszemélyes Gemini űrhajók kifejlesztését, melyekkel aztán 1963 és 1966 között kísérleti repüléseket végeztek. Az új űrjárművek hosszú Föld körüli keringéseivel azt vizsgálták, hogy az emberi szervezet mennyire képes elviselni egy legfeljebb két hétig tartó Hold-kutatóutat: a három napig tartó odautazást, az ugyanennyi ideig tartó visszautazást, valamint az égitesten végzett kutatómunka napjait, másrészt pedig sikeresen végrehajtották két űrhajó találkozását és összekapcsolását, kikísérletezve, miként tud majd összekapcsolódni a leendő Apollo űrhajó a tervezett holdkompnak az égitestről visszatérő felszálló fokozatával. (A tervezett jármű ugyanis két egységből, leszálló és felszálló fokozatból állt.) S Amerika a Gemini űrhajók eredményes randevújával és dokkolásával került először lépéselőnybe a Szovjetunióval szemben az űrverseny terén…

Időközben már folyt a háromszemélyes Apollo űrhajó, a holdkomp, valamint a Hold elérését célzó Saturn rakéták kifejlesztése. Az utóbbiakat – Wherner von Braun vezetésével – azok a német rakétamérnökök tervezték, akiket az amerikaiak még a 2. világháború legvégén állítottak a szolgálatukba, s munkájuk gyümölcseként megszületett a 120 méter magas Saturn V, az eddigi leghatalmasabb űrrakéta, mely már képes volt a Holdhoz juttatni az Apollo űrhajókat. A floridai Cape Canaveral-en (Canaveral-fokon) pedig kiépült a két indítóállás, az egyszerre három Saturn V összeszerelését lehetővé tevő szerelőcsarnok, valamint a két mobil indítóállvány, melyekkel az indítóállásokba lehetett szállítani a Saturn V-Apollo űrrakéta-űrhajórendszereket. Az Apollo űrhajók kifejlesztését viszont beárnyékolta az Apollo-1 tragédiája: egy földi repülés-szimuláció során máig ismeretlen okból tűz ütött ki a kabinban, mely szerkezeti hibák miatt gyorsan tovaterjedt, az ajtó konstrukciós hibája miatt pedig az űrhajósok nem tudtak kimenekülni, és odahaltak. A katasztrófa nyomán aztán áttervezték az űrhajót, s megkésve, de biztonságossá tették azt. Emellett a holdkomp kifejlesztése sem ment simán, az egyik tesztrepülés során – amikor épp Neil Armstrong vezette a járművet – a komp meghibásodott, s az űrhajós az utolsó pillanatban katapultált a másodpercekkel később felrobbanó holdkompból. Ám végül mégis sikerült biztonságos üzemelésűvé tenni a járművet…

A Holdra szállás előtt azonban még űrszondákkal is fel kellett térképezni a felszínt. A Surveyor szondák le is szálltak rajta, s pontosabb, közeli képeket küldtek a felszín kráter- és sziklaborítottságáról. A Lunar Orbiter szondák pedig a Hold körül keringve, fényképsorozataikkal feltérképezték a felszín 99 százalékát, fotókat készítettek a holdkompok tervezett leszállóhelyeiről is, és bebizonyították, hogy a Föld és a Hold között, valamint a Hold körüli térségben a kozmikus sugárzás szintje elviselhető az űrhajósok számára.

Az első Apollo-repülésekre 1967 tavasza és 1968 tavasza között került sor, ám ekkor még csak Föld-közelben tesztelték a hordozórakéta, az űrhajó és a holdkomp működését, előbb legénység nélkül, az Apollo-7 esetében pedig már személyzettel. Az 1968. december 21-én fellőtt Apollo-8 viszont már elérte és tízszer meg is kerülte a Holdat, fényképeket készítve felszínéről, Borman parancsnok pedig elkészítette a múlt század egyik legmegkapóbb fotóját a szürke holdfelszín fölött felkelő, kék és fehér színekben pompázó Földről. Karácsonyi tévéközvetítésükben felolvastak a Bibliából, majd épségben landoltak a Csendes-óceánon. Az Apollo-9 Föld-körüli pályán, személyzettel tesztelte a holdkomp leválását, manőverező képességét és a felszálló fokozatnak az űrhajóhoz való visszakapcsolódását, az Apollo-10 űrhajósai pedig már Hold-körüli pályán végezték el ugyanezeket a műveleteket. Mindezek után startolhatott el 1969. július 16-án Cap Canaveral-ről az Apollo-11, mely három nap alatt elérte a Holdat, majd csaknem egynapi Hold-körüli keringést követően az Apolló 11 legénysége leszállt. Armstrong és Aldrin kitűzte az amerikai zászlót, holdsétájuk során pedig geológiai mintákat vettek, fényképeket készítettek, felállították és beüzemelték a magukkal vitt kutatóműszereket. S mivel az emberes Holdra szállástól ambiciózusabb – és megvalósítható – lépést akkor még nem lehetett megtenni, és mivel ezt a lépést elsőként Amerika tette meg, a Szovjetunió kénytelen volt tudomásul venni, hogy elvesztette az űrversenyt…

Ezt követően, 1969 és 1972 között még öt tudományos expedíció kereste fel a Holdat, elsősorban geológiai kutatásokat végezve a medencékben, a felföldeken, a hegységekben és egy törésvonalnál. Holdkőzeteket hoztak a Földre, tudományos vizsgálatok elvégzése végett, emellett pedig automata tudományos kutatóállomást is telepítettek a Holdra. Az Apollo-16 és az Apollo-17 űrhajósai már elektromos meghajtású holdautókkal tettek nagyobb kutatóutakat, s az Apollo-küldetések révén sikerült megismernünk a Hold keletkezésének és geológiai fejlődésének a történetét, valamint megbizonyosodni arról, hogy élettelen égitest. A sikeres küldetések mellett az Apollo-13 személyzete csaknem odaveszett, ám a legénység és a földi irányítók, szakemberek összefogásával sikerült épségben hazahozni a három űrhajóst. Az összességében mégis roppant sikeres Apollo-programot végül is a vietnami háború növekvő kiadásai és a Nixon-kormányzat lecsökkent érdeklődése miatt állították le, törölve három tervezett küldetést. S csak remélhetjük, hogy a jövőben ismét űrhajósok lépnek égi kísérőnk porlepte felszínére…

Lajos Mihály