Ukrán külpolitika: A lovak közé dobták a gyeplőt?

2019. szeptember 11., 14:00 , 972. szám

Az elmúlt napok-hetek tapasztalataiból ítélve a kormányváltás mit sem alakított az ukrán külpolitikán Magyarország vonatkozásában – ugyanaz az arrogancia, faragatlanság és krónikus empátiahiány jellemzi, mint Petro Porosenko elnök és Pavlo Klimkin külügyminiszter idején, amikor a két ország viszonya történelmi mélypontra süllyedt. Jogos a kérdés: változott egyáltalán valami az ukrán Külügyminisztériumban?

Újabb ukrán tiltakozás

Éppen a napokban tapasztalhattuk meg újra, hogy Kijevben nem változott túl sok minden a közelmúlthoz képest. Szeptember 3-án az ukrán Külügyminisztériumba kérették Márfi Krisztina ideiglenes ukrajnai magyar ügyvivőt. Kijev „határozott tiltakozásának adott hangot” a magyar diplomata előtt Azbej Tristannak, a Miniszterelnökség államtitkárának augusztus 30-i szavai miatt, mert a tisztviselő állítólag „elfogadhatatlan retorikát alkalmazott, többek között a »polgárháborús válságról« országunkban”.

„Kifejezésre juttatták, kate­gorikusan elfogadhatatlan Ukrajna számára az a helyzet, hogy egy szomszédos ország magas rangú tisztviselői az Ukrajna ellen 2014 óta folyó fegyveres oroszországi agressziót »polgárháborúnak« nevezik. Ez nemcsak hogy nem felel meg a valóságnak, de ellenkezik a Magyarországot is tagjai közt tudó EU és a NATO tagországainak hivatalos álláspontjával. Az EU-nak az Oroszországi Föderáció elleni szankciói éppen ezen agresszió miatt lettek bevezetve, és a fogalmak efféle felcserélése semmiképpen nem segíti elő annak leállítását” – mutattak rá Kijevben igen harciasan.

A tisztánlátás végett mondjuk el, Azbej Tristan a Miniszterelnökség üldözött keresztények megsegítéséért és a Hungary Helps Program megvalósításáért felelős államtitkára. Az MTI tudósítása szerint a tisztviselő a Hungary Helps Ügynökség és az Ökumenikus Segélyszervezet együttműködése kapcsán minap arról beszélt, hogy egy „ukrajnai program keretében a polgárháborús válság sújtotta Herszon városban segítik 12 millió forinttal egy családi krízisközpont létrehozását”.

Már nem Klimkin a külügyminiszter

Mondhatnánk, a helyzet kísértetiesen emlékeztet arra, amit az elmúlt két évben megszokhattunk az ukrán féltől: Magyarország támogatni igyekszik Ukrajnát, „cserébe” Kijev szánalmas kicsinyességgel lovagol a szavakon, minden bokor mögött ellenséget lát, s közben olyan fensőbbségesen viselkedik, mintha nagyhatalom volna, s nem az, ami valójában: háború és nyomor sújtotta posztszovjet köztársaság, amely egyelőre csak külső támogatással képes talpon maradni. Az olvasó joggal kérdezheti, hogy ha Ukrajna elnökét immár nem Petro Porosenkónak hívják, s nem a kárpátaljai magyarok által is kellőképpen utált, képmutató Pavlo Klimkin a külügyminiszter, miért nem változott legalább a hangnem a két ország között? A választ erre a kérdésre legfeljebb sejthetjük az elmúlt napok történései és az ukrán sajtó nyomán.

Mindenekelőtt emlékeztetnénk az olvasót, hogy Pavlo Klimkin utóda a Külügyminisztérium élén Vadim Prisztajko lett. Az új tárcavezető 49 éves karrierdiplomata, aki távolról sem tekinthető kívülről a miniszteri székbe csöppent amatőrnek, amilyennek némelyik Volodimir Zelenszkij elnökék által kinevezett miniszter tűnik első pillantásra. Sőt: Prisztajko Klimkin idejében első miniszterhelyettes volt, azaz nem a sokat bírált porosenkói diplomácia akarattalan végrehajtója, sokkal inkább a tevékeny alakítója volt. Ez Magyarország vonatkozásában is igaz, hiszen az utóbbi években Ukrajna képviselőjeként a NATO-ban Prisztajko feladatai közé tartozott fellépni a magyar törekvések ellen. Ha valaki elfelejtette volna: Ukrajna az új oktatási törvény elfogadásával ellehetetlenítette a kárpátaljai magyarság anyanyelvű oktatását. Magyarország válaszul gátolja a miniszteri szintű NATO–Ukrajna találkozók megrendezését.

Miért éppen Prisztajko?

Arra a kérdésre, hogy miért éppen Prisztajko lett az új külügyminiszter, elvben legalább két válasz lehetséges. Az egyik, hogy Zelenszkij elnök és a Nép Szolgája párt őt tartja a legmegfelelőbb embernek a tisztségre, s a nézetei mindenben megfelelnek az új kormányzat elvárásainak. A másik, hogy az új kormányzatnak egyszerűen nincs megfelelő „saját” embere erre a tisztségre, vagyis a kínálkozó sok rossz közül a legkisebbiket választották Prisztajko személyében. Valójában minden jel arra utal, hogy – mint oly sokszor – az igazság ezúttal is valahol e két szélsőséges vélekedés között keresendő.

Ami az ukrán diplomáciát illeti, a szakértők körében általános a vélekedés, hogy talán ez a „legbelterjesebb”, ideológiailag a legelkötelezettebb, ugyanakkor szakmailag meglehetősen vegyes színvonalat képviselő társaság a kormányzaton belül. Diplomatakörökben nem ritkaság a politikai kinevezés, ám amikor a tárca irányításáról, a külpolitika alakításáról és a kétoldalú, vagy a regionális kapcsolatok ápolásáról van szó, általában csak a felkészült és tehetséges karrierdiplomaták jöhetnek szóba. Ők azonban rendkívül kevesen vannak, s a rendelkezésre állók elkötelezettsége is megkérdőjelezhető egy olyan előzmények nélküli új politikai erő szemszögéből, amilyen Zelenszkij csapata.

Erre a legjobb példa maga Prisztajko. Kollégái felkészült és ügyes diplomatának tartják, így nem véletlen, hogy az elnökválasztást követően az Elnöki Hivatalba került, ahol a külkapcsolatokért felelt. Úgy látszik azonban, hogy – talán külügyes „előéletének” tapasztalatai miatt – nem tudott beilleszkedni a Zelenszkij-csapatba.

Egyedül nem megy

Pedig Zelenszkijék elképzelése szerint a külpolitikát – legalábbis ami a fő csapásvonalakat illeti – közvetlenül az Elnöki Hivatalból kellene irányítani (vagyis a Külügyminisztérium csupán egy sok szempontból felesleges hivatal a szemükben). Ebből következik, hogy Prisztajko sikere esetén közvetlenül irányíthatta volna az ország külpolitikáját az Elnöki Hivatalból. Miután azonban nem tudott beilleszkedni, kinevezése a Külügyminisztérium élére inkább lefokozásnak, vagy félreállításnak tekinthető, semmint előléptetésnek.

Csakhogy Zelenszkijéknek máig nem sikerült megtalálni az alkalmas embert a külügyek irányítására. Állítólag fél tucat kiszemelt is elutasította időközben a felkérést, hogy az Elnöki Hivatal vezetőjének külügyekért felelős helyettese legyen. Vélhetően azért, mert a külügyekért felelős személynek az Elnöki Hivatal első emberével, magával az elnökkel, s ráadásul a külügyminiszterrel is meg kellene találnia a közös hangot, ami túlzott elvárás egy igazi szakemberrel szemben.

Így viszont az a helyzet állhatott elő, hogy az Elnöki Hivatal kapacitásából a külpolitika területén pillanatnyilag szinte csak a meghatározó területek (USA, európai nagyhatalmak, Oroszország) követésére futja, a többi – így a „magyar kérdés” is – a Külügyminisztériumra maradt. A Dzerkalo Tizsnya hetilap internetes változatának minapi elemzéséből viszont kitűnik, a Külügyminisztérium pillanatnyilag sok tekintetben a bénultság jeleit mutatja. Prisztajko láthatóan arra vár, hogy utasításokat kapjon az Elnöki Hivataltól (ahogyan az vélhetően Porosenko idejében is szokás volt), Zelenszkij környezete azonban „nem ér rá”.

Ezek után nem csoda, ha az ukrán diplomácia mostanság nemigen tesz egyebet, mint hogy az elmúlt öt évben kialakult sémák és rutin szerint igyekszik eljárni a nyakába szakadt ügyekben. Nem csoda az sem, ha Magyarország vonatkozásában ugyanazt az alaptalan felsőbbrendűséget tapasztaljuk Kijev részéről, mint az előző kormányzat idején. Ráadásul továbbra is csak remélhetjük, hogy Volodimir Zelenszkijék másként gondolkoznak az ukrán–magyar kapcsolatokról, mint az elődeik tették. Csak remélhetjük, hogy előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor Kijevnek a kisebb nemzetekre is futja az idejéből és energiájából.

(ntk)