A történelem egyik legjelentősebb szellemi forradalma volt

Egy mozgalom, mely átalakította a nyugati kereszténységet

2019. november 5., 08:08

Amikor 1517. október 31-én Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes, a Szászországban működő Wittenbergi Egyetem teológus professzora a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezte 95 pontból álló híres vitairatát, a 95 tételt, nem tudta, hogy történelemformáló tettet visz végbe. Ő kizárólag a bűnbocsátó cédulák árusításának a gyakorlata ellen tiltakozott, s teológiai vitát nyitott a kérdésben (a korban elterjedt szokás volt vitairatoknak a templomkapukra való kiszögezése). Ám ez a lépés elindította a reformáció mindent átható mozgalmát, mely lelki, kulturális és politikai téren egyaránt megváltoztatta a nyugati világot…

Megjegyzendő: a hitújítás ekkor már nagyon a levegőben lógott. A túlságosan jelentős világi hatalommá is lett, s az őskeresztény alapoktól nagyon eltávolodott középkori katolikus egyház ugyanis teljes mértékben megérett a megújulásra. A korai eretnekmozgalmak után színre léptek az ezt hangoztató teológiai képzettségű személyek is, az előreformátorok: az 1300-as években az angol tudós teológus, pap John Wycliffe, az 1400-as évek elején a prágai papként szolgáló cseh Husz János, majd ugyanezen évszázad végén az olasz domonkos szerzetes, Girolamo Savonarola. Szintén az egyház megújítását szorgalmazta a reneszánsz több humanista gondolkodója, kulturális tényezője, sőt a bázeli és a konstanzi egyetemes zsinaton nem egy magas rangú főpap is. Egyre nagyobb elégedetlenséget szült a XV–XVI. századi pápai udvar fényűzése, erkölcsi romlása, a püspöki székek betöltése körüli visszaélései, korrupciója, de a klérus más tagjainak, illetve a szerzetesek egy részének a címéhez méltatlan élete is. Már csak egy szikra kellett ahhoz, hogy fellobbanjon a láng.

Az 1510-es években X. Leó pápa bűnbocsátó cédulák árusításából akarta fedezni a különben csodaszép római Szent Péter-bazilika felépítése befejezésének a költségeit, s emellett így akarta törleszteni a német bankárcsaládtól, a Fuggerektől felvett adósságait is. 1516–517-ben pedig Albert mainzi érsek ugyancsak a bűnbocsátó cédulák eladásából akarta előteremteni a bazilika felépítéséhez szükséges összeg ráeső részét, illetve ő is így akarta rendezni saját adósságait. Németországban tehát megjelentek az ún. búcsúárusok. De mik is voltak a bűnbocsátó cédulák? A mai kifejezéssel szólva hivatalos propaganda azt sulykolta, hogy ha egy ember a tisztítótűzből a mennybe szeretné juttatni elhunyt hozzátartozóját, hozzátartozóit, akkor meghatározott összeg fejében bűnbocsátó cédulát vehetett, mellyel kiválthatta szerette, szerettei lelkét a tisztítótűzből. A pénzért kínált üdvösség teljességgel keresztényietlen és erkölcsileg elfogadhatatlan gyakorlata többekben is visszatetszést keltett. A Német-római Birodalomban voltak tartományok, melyek fejedelmei be sem engedték országrészükbe a cédulák árusítóit, mint például Bölcs Frigyes szász választófejedelem. Luther pedig úgy érezte, hogy teológiai vitát kell kezdeményeznie a kérdésben, s 1517. október 31-én egyrészt levelet írt a mainzi érseknek, tiltakozva a bűnbocsátó cédulák árusítása ellen, csatolva leveléhez a 95 tételt, másrészt pedig – mint már írtam – ki is szögezte azokat a vártemplom kapujára.

Megjegyzendő: a vitairatban nem támadta a pápa személyét, sem a pápaság intézményét, nem akart egyházszakadást, egyedül a hírhedt cédulák árusításának a gyakorlatát utasította el. X. Leó először nem is törődött Lutherrel, majd bizottságot állított fel a 95 tétel megvizsgálására, mely a tudós teológust eretneknek minősítette, s ezután két vitairat született ellene, melyekre külön-külön, illetve egy hosszabb írásában együtt is megfelelt. Ezt követően a pápa Rómába, a lelki és fizikai terrorjáról hírhedt inkvizíció elé idézte, ám nagy pártfogója, Bölcs Frigyes elérte, hogy a meghallgatást helyezzék át Augsburgba, a birodalmi gyűlésre, melyen Tommaso Cajetan de Vio bíboros is megjelent, ám érdemi vita helyett egyszerűen felszólította Luthert, hogy vonja vissza tanait. Majd 1520-ban X. Leó pápai bullájában megparancsolta, hogy 60 napon belül vonja vissza a 95 tételből azt a 41-et, melyeket az egyházfő hibásnak minősített. Luther viszont a parancsolgatásra adott válaszként Wittenberg főterén nyilvánosan elégette a bullát. Közben, az esztendő folyamán három jelentős művében leszögezte az egyház megújulásának a szükségességét, a hét szentség közül csak azt a kettőt ismerte el – az úrvacsorát és a keresztelést –, melyeket Krisztus szerzett, s kifejtette, miszerint az ember egyedül hit által igazul meg, a jó cselekedetek a megigazulás gyümölcsei. Egyházszakadást viszont nem akart, mert az egyházat egynek és oszthatatlannak tartotta, hiszen az Krisztus teste. A pápai bulla elégetése után azonban X. Leó kiközösítette őt az egyházból, majd a következő évben a wormsi birodalmi gyűlés elé idézték, ahol kifejtette: ha a Bibliából vett érvekkel meggyőzik, visszavonja tanait, ha viszont nem, akkor nem. Nos, meggyőzni nem tudták, ám V. Károly császár kiadta azt az ediktumát, hogy amint menlevele lejár (menlevelet kapott a gyűlés idejére), el kell fogni mint eretneket, lefogott eretnekként pedig semmi jóra nem számíthatott volna. Bölcs Frigyes azonban „elraboltatta”, vagyis védőőrizetbe vette, s egy időre Szászországban, Wartburg várában kapott menedéket, ahol németre fordította az Újszövetséget (évek múltán pedig az Ószövetséget is), mellyel megalapozta a német irodalmi nyelvet. Későbbi műveiben pedig többek között kifejtette, hogy a pápa nem, hanem csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, tagadta az egyháznak az ember és az Isten közötti közvetítő szerepét, s azt tanította, hogy az ember lelke közvetlen kapcsolatban áll Istennel, a bűnbocsánatot pedig nem papi feloldozással, vagy éppen búcsúcédulákkal, hanem csak bűnbánattal lehet elérni. Egyedül Jézust tartotta közbenjárónak az ember és az Isten között, és elvetette a szentek és az ereklyék kultuszát. Lényegében ugyanezeket tanította a másik két legjelentősebb reformátor, az 1524-ben fellépő Zürichi pap, Ulrich Zwingli és az 1534-ben színre lépő francia, de az üldöztetések elől Genfbe menekülő Kálvin János is, tanaik között csak kisebb különbségek voltak (a zwinglianizmus és a kálvinizmus egyébként hamarosan összeolvadt). Mindegyik reformátor hangsúlyozta az anyanyelvű istentiszteletek fontosságát, a Bibliának a nemzeti nyelvekre való lefordítását, valamint a Szentírás, benne az evangéliumok feltétlen tekintélyét a keresztény hit kérdéseiben. S mivel az utóbbit először Luther mondta ki, ezért nevezték el követőit evangélikusoknak is a lutheránus megnevezés mellett. Tanaik pedig nagyrészt a könyvnyomtatás révén igen gyorsan elterjedtek, s rengeteg követőre találtak.

Németországban a fejedelmek egy része is a lutheranizmus mellé állt, védelmi jelleggel létrehozták a schmalkaldeni szövetséget, s bár V. Károly két háborút is indított ellenük, végül mégis beleegyezett az augsburgi vallásbéke 1555-ös aláírásába. A XVII. század első felében mégis újból a fegyvereké lett a szó: 1618 és 1648 között döntően a Német-római Birodalom területén dúlt a legtöbb pusztítást hozó vallásháború, a harmincéves háború, melybe fél Európa belekeveredett, ám a protestantizmust mégsem sikerült letörni Németországban. Ugyanakkor a XVI–XVII. századi franciaországi vallásháborúk végül a hugenották (a francia reformátusok) elbukásához és töredékükre zsugorodásához vezettek, több százezren a protestáns államokba menekültek. Skandinávia evangélikus lett. Angliában a protestáns felekezetek közé tartozó anglikán egyház vált uralkodóvá. Ugyanakkor Skóciában a kálvinizmus vert gyökeret, akárcsak a spanyol uralom alá tartozó Németalföldön, ahol a vallásszabadságért vívott küzdelem függetlenségi háborúba és az első polgári forradalomba csapott át, melyet Dél-Németalföldön (a mai Belgiumban) levertek, Észak-Németalföldön, vagyis Hollandiában azonban diadalt aratott, s így ott létrejött a Föld első polgári állama.

Magyarországon már az 1520-as években terjedni kezdett a lutheranizmus, ám Kálvin fellépése után a magyarság nagy része a XVI. század végére református lett (az evangélikus, illetve a katolikus vallás mellett maradók mellett), míg a németek (szászok) és a szlovákok lutheránusok maradtak. Erdélyben pedig az 1568-as országgyűlés a világon elsőként mondta ki a római katolikus és a protestáns felekezetek egyenjogúságát. Károly Gáspár fordításának eredményeként megszületett a magyar irodalmi nyelv kialakulásában nagy szerepet játszó Vizsolyi Biblia, a reformáció jelentősen hozzájárult a magyar nyelvű irodalom XVI–XVII. századi nagyarányú fejlődéséhez, a hitújítás eredményeként iskolák és főiskolák (természetesen protestáns egyházi tanintézmények) jöttek létre. A XVII. században a Habsburgok által támogatott ellenreformáció miatt aztán Bocskai István szabadságharca, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek, majd a kurucok Habsburg-ellenes küzdelmei egyszerre irányultak a vallásszabadság és a nemzeti szabadság teljes vagy részleges kivívására.

A reformáció hitbeli, kulturális és politikai hatásaival jelentős mértékben hozzájárult a modern nyugati világ kialakulásához, és a katolicizmus megújulásához is elvezetett. Nélküle másként alakult volna a történelem, s nem menekült volna meg a kereszténység az erkölcsi romlástól.

Lajos Mihály