Milyen okok váltották ki a pleisztocén kihalási hullámait?

Túlvadászat? Klímaváltozás? Járvány? Üstökös-becsapódás?

A 2,6-3 millió éve tartó pleisztocén jégkorszak legutóbbi eljegesedése (glaciálisa), a 110 ezer éve kezdődött, 18 ezer éve tetőzött, és tízezer éve véget ért Würm-glaciális második felében három különös kihalási hullám söpört végig három világrészen, melyek az őslénytan legrejtélyesebb eseményei közé tartoznak…

Ausztráliából mintegy 40 ezer, Eurázsiából 12 ezer, Észak-Amerikából pedig 11 ezer éve tűnt el a pleisztocén állatvilág megannyi jellegzetes képviselője. Kihaltak Ausztrália óriás erszényesei, röpképtelen óriásmadarai, a megalánia óriásgyík, a hatalmas szarvas teknős, illetve az erszényes oroszlán. Észak-Amerika földjéről mintha egy gigászi szivacs törölte volna le – többek között – a gyapjas mamutot, az amerikai mamutot, a törpemamutot, a sztyeppei, illetve a hosszúszarvú bölényt, a nyugati és a mexikói lovat, a nyugati tevét, a hosszúfejű lámát, a kardfogú tigrist (az utóbbit Dél-Amerikából is). Ugyancsak kihalt az amerikai oroszlán, az észak-amerikai tapír, az óriásfarkas, az óriáshód, a rövid fejű medve, az észak-amerikai gepárd, az óriáskondor. Az amerikai masztodon, az óriás öves-állatok és a földi lajhárok viszont csak Észak-Amerikából tűntek akkor el, Dél-Amerikában még évezredekig fennmaradtak. Eurázsiából pedig többek között kipusztult a gyapjas mamut, a gyapjas orrszarvú, a barlangi oroszlán, a barlangi hiéna, a sztyeppei bölény, valamint az óriásszarvas (a barlangi medve viszont már a kihalási hullám előtt letűnt az élet színpadáról). A tömeges kihalásnak több jellegzetessége volt. Csak a szárazföldekre korlátozódott. Észak-Amerikából, Ausztráliából és Eurázsiából (Dél-Ázsia kivételével) eltüntette a megafaunát, vagyis az egy tonnástól nagyobb tömegű növényevő óriásokat. A sarkvidékek állatvilágát nem érintette, a szubtrópusokét és a trópusokét is csak Ausztráliában (kis mértékben pedig Afrikában), ellenben hatalmas pusztítást vitt végbe a szubarktikus és a mérsékelt éghajlati övben. S különös volt a szelektivitása. Főleg a nagy-, vagy legalábbis jókora termetű emlősökkel végzett, s bár a szubarktikus, illetve a mérsékelt övben kiirtotta az ott élő legtöbb nagytestű állatot, fennmaradt viszont nem egy, ugyanott élő, és szintén nagytestű emlős. Nevezetesen a jávorszarvas, a jak, a kétpúpú teve, az amerikai és az európai bölény (ugyanazon faj két alfaja), a barnamedve, két észak-amerikai alfajával: a grizzly-, illetve a kodiak-medvével együtt, továbbá az őstulok, mely utóbbi csak az újkorban pusztult ki. De mi okozhatta a kihalásokat?

Paul S. Martin amerikai paleontológus az 1960-as években dolgozta ki az ún. „villámháborús elméletet” (más néven: blitzkrieg-elméletet, utalva a Harmadik Birodalom villámháborúira), mely szerint a terjeszkedő modern ember különböző kontinenseken való felbukkanása és az ott honos növényevők, köztük a nagytestű emlősök túlvadászata okozta több növényevő kihalását, ami az ökológiai rendszerek nagyfokú összetettsége folytán más fajokat is magával rántott a pusztulásba. A megafauna óriásai pedig azért lehettek különösen érzékenyek a túlvadászatra, mert a nagytestű emlősöknek hosszabb a reprodukciós idejük. A mai afrikai elefántok például 22 hónapi vemhesség után hoznak világra egyetlen borjat, mely csak tíz év múlva válik ivaréretté. Így viszonylag kevés példány rendszeres elejtése is elindíthat egy fajt a kihalás útján. S tény, hogy Ausztrália megannyi állata azt követően halt ki, miután 40-50 ezer évvel ezelőtt a kontinensen megjelent az ember. Az üledékekben feltárt faszénminták bizonyítják, hogy éppen ekkor nőtt meg a földrészen a bozóttüzek gyakorisága, könnyen elképzelhető hát, hogy a bennszülöttek égetéses vadászata során – amikor is tüzek gyújtásával igyekeztek elzárni a kiszemelt zsákmányok menekülési útját – a kontinens száraz éghajlata miatt hatalmas bozóttüzek támadtak, és sokkal több állat pusztult el, mint amennyi levadászására szükség volt. A régészeti leletek szerint pedig az ausztráliai őslakók felmenői – akárcsak az ős-indiánok – korábban nem éltek olyan harmóniában a természettel, mint leszármazottaik, hanem pazarlóan viszonyultak a vadbőséghez. Észak-Amerikában az elmélet szerint a mintegy 13-11 ezer éve létezett, s a korhoz képest fejlett vadászfegyverekkel rendelkező clovis-kultúra vadászai voltak a felelősek a tömeges kihalásért, bár nem ők voltak az első ős-indiánok, akik Amerika földjére léptek, s még csak nem is ők jutottak el elsőkként a jégmezőktől délre eső területekre. Ám tény, hogy a clovis-kultúra idejére esik a nagy észak-amerikai fajkihalás időszaka. S bár Eurázsiában sem röviddel a modern ember megjelenése után zajlott le a tömeges kihalás, ám Kelet-Szibériában egyértelmű összefüggés mutatható ki a modern ember lassú terjeszkedése és a gyapjas mamut populáció ugyancsak fokozatos csökkenése, majd az eltűnése között.

A modern ember lett volna a felelős a kihalási hullámokért? Vagy csak részben? Elképzelhető, hogy az Észak-Amerikába vándorolt ős-indiánok kutyáitól, vagy az Ausztrália földjére lépő bennszülöttekkel érkező, majd ott visszavadult kutyáktól, a dingóktól is átterjedhettek betegségek az őshonos állatokra, melyek járványokhoz vezettek. Vagy a felmelegedés okozta volna -- legalábbis Észak-Amerikában és Eurázsiában – a tömeges kihalást? Tény, hogy a Würm-glaciális utolsó évezredeiben történt egy gyors felmelegedés, melyet azonban mintegy 12 000 évvel ezelőtt egy szokatlanul gyors, legfeljebb pár évtized alatt bekövetkezett, nagyarányú lehűlés követett, mielőtt beköszöntött volna a jelenleg is tartó meleg időszak. A tömeges kipusztulásra pedig épp a lehűlés alatt került sor, amikor is a mérsékelt égövben hat Celsius-fokot zuhant az évi átlaghőmérséklet. Amúgy pedig a kipusztult állatok előzőleg már megértek néhány eljegesedést és felmelegedést, ám túl is élték azokat.

De térjünk is vissza az említett lehűlésre. Allen West, az Arizonai Egyetem, és Ken Tankersley, a Cincinatti Egyetem tudósa nemrég kidolgozott egy elméletet, miszerint egy üstökös földfelszín fölötti felrobbanása idézte elő a lehűlést, valamint a vele egy időben bekövetkezett kihalási hullámot. Mire alapozzák hipotézisüket? Észak-Amerika atlanti partja mentén, New Jersej-től Floridáig mintegy 500 ezer sekély, elliptikus alakú bemélyedés sorakozik. Vagy szárazak, vagy kisebb tavak töltik ki őket, vagy elmocsarasodtak – de mindegyikük tengelye északnyugat-délkeleti irányú, s összességükben a Nagy-tavaktól kissé északkelet felé mutatnak. Mintha északnyugat felől záporozó törmelékek ütötték volna a felszínen e sebhelyeket, s mivel meteoritokat nem találtak bennük, a két kutató szerint egy üstökös felrobbanása során szerterepülő anyagdarabok hozták létre e bemélyedéseket. West és Tankersley Dél-Kanadában rábukkant egy Kr. e. 10 900 – Kr. e. 10 800 évvel ezelőtt lerakódott, szénben gazdag, fekete üledékrétegre. Akkoriban a jégtakaró visszahúzódóban volt, a területre visszatért a növényzet, az állatvilág és az ember. Az üledékréteg alatt meg is találták a clovis-kultúra eszközeit és az általuk elejtett nagyvadak csontjait, melyek viszont mind hiányzanak a fekete sáv fölötti rétegből, mely már a hirtelen lehűlés időszakából származik. A sávban üvegszerű, és szénben gazdag mikroszkopikus gyémántokat, magnetit-kristályokat, valamint üvegszerű, olvadt, apró anyagdarabokat leltek, melyek egy kozmikus test felrobbanásakor, a robbanás hőhatása nyomán keletkezhettek. Emellett az átlagos szintet meghaladó irídium-mennyiségre is rábukkantak, az irídiumról pedig tudnunk kell, hogy a Földön ritka, az aszteroidákban, a meteorokban és az üstökös-magokban viszont gyakori. Továbbá faszenet is leltek, mely a robbanás hőhullámától lángra kapott égő növények maradványa lehet. A Lawrence Berkeley Nemzeti Laboratórium tudósai pedig becsapódási nyomokra emlékeztető apró, 2-3 mm-es mikroméretű krátereket fedeztek fel jégkorszaki állatok csontjain, melyekben mágneses, és nagy vas-nikkel koncentrációval rendelkező szilánkokat találtak, ezek izotópösszetétele pedig nem földi, hanem kozmikus eredetre utal. Igaz, a maradványok korát 20-35 ezer éveseknek datálták, de később egyes leletek esetében 13 ezer éveseknek mutatták ki.

Az elmélet szerint egy kb. másfél kilométer átmérőjű üstökös lapos szögben lépett be a Föld légkörébe, a Nagy-tavaktól kissé északkeletre a légellenállás miatt felrobbant, a törmelékek becsapódása létrehozta az atlanti partvidéki bemélyedéseket, a robbanás hőhulláma pedig egyrészt tűzvészeket okozott, másrészt megolvasztotta az észak-amerikai jégtakaró egy részét. Az Atlanti-óceánba ömlő töméntelen édesvíz felhígította a sós tengervizet, ami a Golf-áramlat ideiglenes leállásához vezetett, s ez, valamint a robbanás miatt a magas-légkörbe került, ott szétterült, a napsugárzást visszaverő aeroszol nagymértékű és hirtelen lehűlést okozott. Eszerint e katasztrófa vezetett a tömeges kihaláshoz. Míg egy kombinált elmélet szerint az üstökös-robbanás és a túlvadászat együtt váltották ki az észak-amerikai, illetve az eurázsiai kihalási hullámot. Ám megjegyzendő, hogy a megafauna hanyatlása Európában már 32 ezer, Észak-Amerikában pedig 14 800 éve megkezdődött. Így végezetül leszögezhetjük: a tömeges kihalás okának vagy inkább okainak az egyértelmű tisztázása a jövő kutatóira vár.

Lajos Mihály