Ukrán–magyar kiegyezés: a szándék is hiányzik?

Amint az ország magához tért az újév és az ortodox karácsony majd kéthetes kábulatából, ismét elővette az ukrán–magyar viszony kérdését a sajtó. Ezúttal a Jevropejszka Pravda, az ukrán külügy nem hivatalos szócsöve állt elő újabb eszmefuttatással arról, miként lehetne rendezni Kijev és Budapest kapcsolatát.

Újabb gesztusok

A kárpátaljai Dmitro Tuzsanszkij Kompromisszum a NATO-ért: min változtathat Zelenszkij és Orbán találkozója című írása abból indul ki, hogy Volodimir Zelenszkij elnök újévi köszöntőjét, amelyben az ukrán államfő egy fél mondat erejéig magyarul is megszólalt, Budapesten a „jószomszédi kapcsolatok helyreállítására tett gesztusként”értékelték. Amint lapunk is megírta, Zelenszkij e többek szerint nemzetegyesítést sürgető beszédében egyebek mellett arra kérte az ukrán polgárokat, hogy tiszteljék egymást, legyenek tekintettel az emberek közötti különbségekre. Az elnök kiemelte ebben a vonatkozásban a különböző nyelveket beszélőket, köztük példaként hozva fel Beregszász lakóját, aki – mint magyarul mondta –, „őrzi anyanyelvét”.

Erre a „gesztusra” Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter már január 1-jén reagált az MTI közvetítésével. „Fontos és szép gesztusnak tartjuk, hogy az ukrán elnök magyarul is beszélt újévi köszöntőjében, egyben reméljük, hogy szavait mihamarabb tettek is követik, és az ukrán parlament úgy módosítja majd az oktatásról és a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvényeket, hogy azzal visszaadják a kárpátaljai magyaroktól korábban elvett jogokat” – hangsúlyozta a miniszter aláhúzva, hogy a magyar kormány készen áll a magas szintű párbeszédre, és a továbbiakban is készen áll megadni minden segítséget ahhoz, hogy Ukrajna minél gyorsabban fejlődhessen.

„Szijjártó Péter azonnali reakciója, méghozzá ilyen szokatlanul komplimentáris stílusban, ékesszóló gesztus, mivel ténylegesen a magyar külügyminiszter (egyébként az Orbánhoz legközelebb álló politikusok egyike) vezeti 2017 szeptembere óta a magyar diplomáciai háborút Ukrajna ellen” – írja Tuzsanszkij azon sajnálkozva, hogy „a miniszter szavai az ünnepek miatt nem kerültek be az ukrán információs térbe”. (Talán szerencsésebb lenne úgy fogalmazni, hogy az ukrán külügy valószínűleg nem kívánt reagálni a magyar diplomácia vezetőjének üzenetére, így maradt válasz nélkül.)

„Ezért január 9-én személyesen Orbán Viktor lépett porondra, aki egyenesen fogalmazott: az Ukrajnához fűződő kapcsolatok megváltoztatásához találkozóra van szükség közte és Zelenszkij között” – folytatta a Jevropejszka Pravda szerzője a magyar kormányfő január 9-i sajtótájékoztatóján elhangzottakra utalva.

Félreértett, kusza jelzések

Az írás emlékeztet, Volodimir Zelenszkij beiktatása óta Magyarország több ízben reményét fejezte ki, hogy az új ukrán államfővel sikerül rendezni a két ország viszonyát, ám csalódniuk kellett, mivel az ukrán fél nem reagált a magyar jelzésekre, vélhetően azért, mert „Kijev nem állt készen” az oktatási és a nyelvtörvény meghatározó normáinak módosítására, ami viszont nem felel meg a budapesti várakozásoknak.

A két fél „gesztusai” a továbbiakban teljesen „kaotikusakká” váltak, egymást váltogatták a megbékélésre tett utalások és az „ellenséges cselekedetek”. A mélypontot a „brutális” kárpátaljai választási kampány jelentette, amely nemcsak hogy megfosztotta a képviselettől a magyar nemzeti kisebbséget az új Legfelső Tanácsban, de kis híján azzal végződött, hogy megtiltották egy magas rangú magyar tisztviselő beutazását Ukrajnába.

Hosszasan taglalva a két ország viszonyát jellemző konfliktusokat szerzőnk megállapítja: „Igen, mindkét félnek van oka megsértődni a másik cselekedetei miatt. Teljességgel érthető Kijev felháborodása azok után, hogy Magyar Levente, a külügyminisztérium képviselője a Krím annektálásához hasonlította az Ukrajnával folytatott vitát. Vagy Budapest haragja az SZBU folytatódó nyomásgyakorlása miatt az Egán Ede-alap ellen egy bizarr, mesterséges ügyben a »szeparatizmus finanszírozásáról«.”

Orbán–Porosenko-konfliktus

A cikk kiemeli, hogy sokak szerint jelentőséggel bírt a két ország közötti viszony alakulása szempontjából az Orbán Viktor és Petro Porosenko azóta leköszönt ukrán elnök közötti személyes konfliktus. Orbán Viktor állítólag „gyakorta győzködte arról az európai és amerikai partnereket, hogy ukrán kollégájának nem lehet hinni”. Azonban Porosenko már közel nyolc hónapja nincs hatalmon, a problémák pedig változatlanok, mutat rá Tuzsanszkij. Szerinte ennek oka, hogy az ukrán–magyar kapcsolatok válsága túlmutat Orbán és Porosenko viszonyán, s még az oktatási törvény is csak indokul, kiindulópontként szolgált a konfliktushoz.

Mindez azért tört a felszínre éppen most, véli Tuzsanszkij, mert Ukrajnában jelentős változások mentek végbe 2014 után, aminek Magyarország általában nem tulajdonít kellő jelentőséget, s így váratlanul érik Kijev bizonyos lépései, például ami a nyelvkérdést illeti. Változások történtek Magyarországon is 2010 után, emlékeztet a szerző, aki szerint Orbán Viktor a konfliktust és az agressziót helyezte a külpolitika középpontjába, és alkotmányos kötelezettséggé tette a határon túli magyarság védelmének régi stratégiáját. „Az elmúlt években nem csak Ukrajna tapasztalhatta meg magán ezt a robbanásveszélyes kombinációt” – jegyzi meg Tuzsanszkij.

A konfliktus harmadik oka az orosz befolyás. Ezek szerint – leegyszerűsítve a dolgot – az ukrán–magyar viszály a Kreml műve. Az orosz befolyás egyik megnyilvánulásának tekinthető a KMKSZ ungvári irodájának felrobbantása is, ad hangot meggyőződésének a cikkíró.

Zelenszkij a kiút?

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nincs kiút az ukrán–magyar viszony zsákutcájából – véli a szerző. Mint rámutat, erre vall az is, hogy a magyar fél szerint Orbán Viktor és Volodimir Zelenszkij személyes találkozója sok mindent megváltoztathat. Önmagában persze a vezetők találkozója nem hozhatja el a békét, véli Tuzsanszkij. Nem ártana, írja, ha mindkét oldalról olyan politikusok is bekapcsolódnának a folyamatba, akiket nem terhel a nyelvi és oktatási vita negatív üledéke. Magyar részről ez a valaki Várhelyi Olivér, az Európai Bizottság szomszédság- és bővítéspolitikáért felelős biztosa lehetne, ukrán részről pedig Dmitro Kuleba kormányfőhelyettes, veti fel.

„Noha Várhelyi formálisan független a magyar kormánytól, a tőle származó jeleket minden bizonnyal magyarországi jelzésekként is értelmeznék. Ezért jó hír, hogy Várhelyi e sorok szerzőjének információi szerint január 23–24-én Kijevbe látogat az egyik első külföldi útján, amelyet az Európai Bizottság már bejelentett” – írja Tuzsanszkij.

A szerző a továbbiakban részletesen kifejti, milyen közös lépésekre volna szükség a két fél részéről a konfliktus megoldásához.

Az első közös lépés: Kijevnek és Budapestnek meg kell állapodnia, hogy nem tesz egyoldalú lépéseket a mindkét országot érintő kérdésekben, ehelyett gondosan összehangolják az elképzeléseket.

A második közös lépés: Kijev és Budapest nekilát valamennyi kétoldalú szerződés, egyezmény és ígéret közös felülvizsgálatának, „hogy ne csak egyeztessék az óráikat”, hanem megértsék, a másik fél hogyan értelmezi ezt vagy azt a pontot, mit vár, és mire számíthat. („Nagyon őszinte, zárt ajtós beszélgetésnek kell lennie, de a döntéshozók és a szakértői közösség bevonásával.”)

A harmadik közös lépés: Kijevnek és Budapestnek vállalnia kell egy sajátos „házi feladat” elvégzését.

Ukrajna részéről például egyebek mellett végre kellene hajtani a Velencei Bizottságnak a nyelvtörvénnyel kapcsolatos ajánlásait, ami az Európai Unió hivatalos nyelveit illeti, valamint az oktatási törvénnyel kapcsolatos ajánlásokat, kivonva a törvény 7. (nyelvi) cikkelyének hatálya alól a magániskolákat. Egyúttal mindent el kell követni annak biztosítására, hogy az ukrán oktatási reformot a magyarok (valamint a románok) ne asszimilációs kísérletként fogják fel, hanem a gyermekek lehetőségeinek bővítéseként, felhívásként az integrációra. További feladat „szinkronizálni a teljes hatalmi vertikum tevékenységének magyar irányát oly módon, hogy például az SZBU tevékenysége Kárpátalján ne mondjon ellent Volodimir Zelenszkij újévi beszédének”. Ezenkívül mielőbb be kell fejezni a kettős állampolgárságról szóló törvény koncepciójának kidolgozását, bevonva a magyar közösséget az annak tartalmáról folytatott párbeszédbe. Személyzeti, pénzügyi és stratégiai szempontból is rendezni kellene a regiópolitikát Kárpátalján, amely az utóbbi években politikai játszadozástól, elhanyagoltságtól, alulfinanszírozástól és az egyensúlyhiánytól szenved – véli Tuzsanszkij.

Magyarországnak ugyanakkor fel kellene oldania vétóját az Ukrajna–NATO bizottság tevékenységét illetően, amint Ukrajna az utolsó módosításokat is végrehajtja a Velencei Bizottság ajánlásaival kapcsolatban. Véget kell vetnie az Ukrajna elleni „diplomáciai háborúnak” az „etnikumközi szembenállásról”, a magyar nemzeti kisebbség „precedens nélküli” elnyomásáról, az emberi jogoknak a krímihez fogható megsértéséről szóló retorikával együtt. Véget kellene vetni az „ukrán kártya” kijátszásának az Oroszországgal folytatott párbeszédben. Fel kell oldani a beregszászi elkerülő út és a Munkácsra vezető országút megépítésére korábban megítélt 50 millió eurós kölcsön folyósítását. Le kell mondani a magyar nemzeti kisebbség bármilyen kárpátaljai területi autonómiájának kialakítására vonatkozó elképzelésről, s a decentralizációs reform végrehajtására összpontosítani.

Így képzeli Dmitro Tuzsanszkij az ukrán–magyar viszony rendezését. Látszólag szimpatikus terv. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük, feltűnhet, hogy a két ország „házi feladata” aránytalan. Tuzsanszkij elképzelése láthatóan a Porosenkótól megörökölt ukrán külügy egyik kedvelt taktikáján alapszik, amennyiben a tárgyalási készséget hangsúlyozva megkövetelné Budapesttől, hogy mondjon le gyakorlatilag minden Ukrajnával szembeni elvárásáról és követeléséről, ami a kárpátaljai magyarság jogait illeti, miközben ukrán részről még annak a teljesítését is tárgyalásokhoz kötné, amit pedig Kijev maga vállalt egykor. Ha azután Budapest nem lenne vevő erre az elképzelésre, rá lehetne sütni, hogy lám, nem akarnak megegyezni…

Remélhetjük persze, hogy egy Orbán–Zelenszkij-találkozó áttörést hoz ebben az egyelőre kilátástalannak tűnő dzsungelharcban, de az a körülmény, hogy bizonyos jelekből ítélve az ukrán államfő és kormányzata immár jó fél éve valósággal kerüli a két ország közötti legfelső szintű tárgyalást, inkább arra enged következtetni, hogy Kijev egyáltalán nem kíván egyezkedni. Nyilván az ukrán fővárosban még mindig „nem állnak készen” az oktatási és a nyelvtörvény azon normáinak módosítására, amelyek korlátozzák a kárpátaljai magyarság jogait.

(ntk)