A magyar

2001. október 19., 02:00 , 40. szám

Október 22-én hajnaltól nem lehetett átmenni a kisváros főutcájának egyik oldaláról a másikra, mert a szovjet tankok egymást érték, robogtak Magyarország felé. 23-án aztán bemondta a rádió, hogy kitört a forradalom. Akkoriban ugyanis már sokaknak volt szovjet gyártmányú Rekord vagy Moszkvics rádiója; persze azokon csak közép- vagy hosszú hullámú adást lehetett fogni. 1944-ben, az oroszok bejövetelének másnapján be kellett szolgáltatni minden rádiókészüléket, de azért egynéhány maradt a városban.

A szomszédomnak is volt egy tizenhat lámpás Philipse, naponta legalább egyszer meghallgattam nála a híreket. Egy alkalommal, azt hiszem, már november 4. után, megint csak átmentem hozzá. A rádió szólt a szobában, de a szomszéd nem volt ott. Ahogy benézek, hát látom, hogy egy ember zokog a hatalmas készülékre borulva, és az égieket kapacitálja a magyarok megsegítésére, közben csúnya átkokat szór a Szovjetunióra és Amerikára. Látásból ismertem az illetőt, a szomszédnak volt jó embere. Óvatosan behúztam az ajtót, hátra mentem a fáskamrába, ahol a gazda babrált valamit. Halkan kérdem tőle:

– Mit sír ez itt, hisz nem is tartja magát magyarnak?! Várta az oroszokat, pedig az anyja, az magyar volt.

– Most már magyar ő is – mondja a szomszéd. – Az oroszok azt csináltak belőle; elvették kis szőlőjét, műhelyét, házát. A házat azért, mert benne volt a műhely. Most bért fizet a saját házáért. Különben nem volt gazdag, a szőlője is kicsi volt, ha leültek a kőfalra a nejével, az asszony fél fara a szomszéd tőkéjét takarta. –Szom­szédom gúnyos tekintetén nem igazodtam el: a feleség kövérségére, vagy valami másra utal-e. – Persze, hogy várta az oroszokat, mert neki azt mondták, az oroszok csak az urakat és a gazdagokat bántják, a kis embert, aki tisztességesen dolgozik, azt segítik. Akkor még nem tudta, hogy az urak közé tartozik. Így lett úr és magyar.

– De mi baja az amerikaiakkal? Úgy átkozódik, hogy rossz hallgatni.

– Azért átkozódik, mert szerinte már Budapesten kellene lenniük.

Ezzel mind a ketten egyetértettünk, és én el is búcsúztam. Nem mentem be rádiót hallgatni, nem akartam találkozni az idegennel. Pedig elhittem neki, hogy magyar lett, hisz akkor Kárpátalján háromféleképpen gondolkoztak az emberek. A kommunisták nemzetiségtől függetlenül gyűlölték Magyarországot és a forradalmat; mi, magyarok semmi árat nem sajnálva a forradalom győzelméért és a Nyugat beavatkozásáért imádkoztunk akár a háború árán is; és ott volt a lakosság fennmaradó része, amely nem törődött semmivel, csak egy mondatot hajtogatott: Istenem, csak ne legyen háború.

A rádión zokogó ember a magyarsággal együtt gondolkodott, magyar lett. Megérzett valamit abból, ami akkor az egész magyar nemzetet áthatotta. Kár, hogy nem érte meg a mai napot, mikor imája és átka is beteljesült.

Tithli