Afganisztán: ahol gyilkolni dicsőség

Poncz Anikó átélte a poklok poklát Afganisztánban

2001. december 7., 01:00 , 47. szám

Kopár hegyek, rengeteg szikla, temérdek homok, végtelen sivatag, alagutak, barlangjáratok szövevénye. Más kultúra, pontosabban egy más világ; szegénység. Az afgán emberek nagyon kedvesek, barátságosak a vendéggel, de kérdés, mit takar a felszín, a mosolygós külső. Nem lehet tudni, hogy ki közöttük a harcos, a vezér. Ez Afganisztán.

A tiszaújlaki Poncz Anikó 1987. és 1989. között másfél évet dolgozott Afganisztánban varrónőként. Eredetileg Németországban szeretett volna munkát vállalni, de végül Afganisztánba került. Ottani élményeiről beszélgettem vele.

– Milyen volt Afganisztán első látásra?

– Mikor leszálltam a repülőgépről, csak kopár hegyeket és sivatagot, a lakóhely körül pedig szögesdrótot és többszörös védelmi vonalakat láttam. Erről az elosztóhelyről később átvittek Kan­dahárba, ahol azonban létszámleépítés volt, ezért tovább kellett mennem a pakisztáni határvidék egyik központjába, Barakiba. Ide a „Fekete tulipán” nevű repülőgépen utaztam, amely az elesett szovjet katonák holttesteit gyűjtötte be és szállította haza, a Szovjetunióba. A repülőgép belülről egy nagy szobára emlékeztetett. Tele volt fehér lepedőkkel, amelyeken kisebb-nagyobb vörös foltok voltak, és csak fejeket láttam.

– Került-e harcok, összecsapások kereszttüzébe?

– Az összecsapások szinte mindennaposak voltak, kivéve a vallási ünnepeket. Civil embernek, aki még nem volt ilyen helyzetben, eleinte annyira felfoghatatlanok voltak az ott történtek, hogy kezdetben például az autónk kabinjába fúródó golyót sem gondoltam valódi találatnak, hiszen a becsapódás csak olyan volt, mint két vasdarab összekoccanása. Csak akkor fogtam fel, hogy mi történik, amikor a sofőr rámszólt, hogy húzódjak a sarokba, mert keresztüllőtték a kocsi ajtaját. Akkor vettem észre, hogy megsebesült. A sofőr, egy fiatal katona, a kezembe nyomott egy gránátot, s azt mondta, ha közelednek a tálibok, robbantsam fel magunkat.

– Miért?

– Azt mondta, jobban járok, ha így halok meg, mint ha a kezükbe kerülök. A kocsit ezek után nekem kellett vezetnem. Abban a pillanatban az ember nem tud gondolkodni, csak az jár az eszedben: menekülj. Később viszont újra átgondolod, felidézed a képeket. Szörnyű.

– Mint szovjet civilt zaklatták a tálibok?

– Nem mondhatnám. Igaz, többször is betörtek a munkahelyünkre, egyszer az egyik barátnőmet is el akarták rabolni, s én csupán néhány méterre voltam tőle.

– Sok történetet hallani arról, hogy az afgánok megkínozták a szovjet katonákat. Igaz ez?

– Igen. Egyszer egy videofelvételt és fényképeket dobtak be a táborhelyünkre. A felvételnek csak az elejét tudtam megnézni. Mikor egy fiatal szovjet katona fülét vágták le, kirohantam. A filmen teljesen feldarabolták a szerencsétlent. Természetesen élve. A harcok során sok katona lett nyomorék, pszichikailag sérült, és sokan haltak meg. A helyi kórházban láttam olyan kiskatonát, aki talán 19 éves sem volt, s már hiányzott a két lába. A kórházban volt egy helyiség, ahol holttest holttest hátán hevert, mert a rengeteg áldozatot már nem volt hová elhelyezni.

– Afganisztán hegyes, sziklás vidék. A tálibok állítólag egész barlangrendszereket építettek ki…

– Valóban. Ezek a barlangok, melyeket csak a helybéliek ismernek, kiváló rejtekhelyül szolgálnak a harcoló alakulatoknak, sok esetben leegyszerűsítik a hegyek közötti közlekedést, s lehetővé teszik a váratlan rajtaütést az ellenségen, aztán pedig a gyors eltűnést a helyszínről.

– Véleménye szerint miért olyan nehéz harcolni ellenük? Miért nem tudta a volt Szovjetunió, az egykori szuperhatalom legyőzni az afgánokat?

– Egyrészt azért, mert kapcsolatban vannak a világ terrorszervezeteivel, ezért kevés pusztán megszállni az országot. Másrészt mert fanatikusak. A helyi törvények értelmében minden apának harcra, harcosnak kell nevelnie a fiúgyermekét. Nyolcéves korukban a gyerekek már ismerik a fegyvereket, a barlangrendszert, tudnak lovagolni, sőt, már ebben a korban bevetésre viszik őket, ahol gyilkolnak is. Ráadásul azt hiszik, hogy ezzel a tettel szent cselekedetet visznek véghez, ami dicsőséget jelent. Na és ott van a sivatag, a homok, a homokvihar. Aki nem ebbe született bele, nagyon nehezen tudja megszokni.

– Fel lehet dolgozni az ott látottakat, átélteket?

– Nagyon nehezen tudja az ember túltenni magát rajta, s akkor sem teljesen. Nekem is évekbe tellett, amíg végre sikerült. Nem véletlen, hogy az ukrán és az orosz szervezett bűnözés főként Afganisztánt megjárt fiúkat toboroz. Maga az ország adta nekik ezt az ötletet azzal, hogy Afganisztánba vezényelte őket, ahol átélték a poklok poklát.

karmacsi