Rendhagyó nekrológ

Pusztul a régi Técső

2002. május 10., 02:00 , 69. szám
Técső a múlt század elején

A técsői városközpont jellegzetes, művészettörténeti szempontból is komoly értéket képviselő lakóházai hovatovább az enyészeté lesznek. Kár értük – tartják a helyiek és a turisták, hisz a magas tetőzetű, kis ablakos, tornácos házak egy darabka magyar múltat képviseltek itt, a Kárpátok alján.

– Mit lehet tudni ezekről a valóban archaikus építményekről? – kérdezem Kékesi Sándort, az egyik „rangidős” épületmatuzsálem tulajdonosát.

– Nagyanyám mesélte, hogy Técső ma is álló legrégebbi házai, köztük az övék is, valamikor az 1730-as években épültek, tehát már az 1848–49-es szabadságharc idején is több mint száz évesek voltak. A házak kőből rakott pincére épültek, melyek bejárata egyenesen az utcára nyílott. A házfalak szögletesre hasított tölgyfából készültek, erre került kívül-belül az agyagos tapasztás, majd a fehér meszelés. A tető eredetileg szalmával volt fedve, de a múlt század eleji nagy tűzvész után már valamennyi házra bádogtető került. Ami a tetőszerkezet formáját illeti, az azért olyan magas, mert a régiek a padlásteret használták termény- és szénaraktárnak. További érdekesség, hogy az utcára nyíló ablakokat beépített vasrudak védik, ami valószínűleg a kor gyenge közbiztonságával magyarázható.

– Nem lehetne valamilyen formában felújítani, megőrizni a még álló öreg házakat?

– Önerőből nemigen. A falak korhadtak, vizesek, az alapok megsüllyedtek, a nyílászárók is tönkrementek. Komfortizálásra egyáltalán nem alkalmasak ezek az épületek, tehát csak muzeális céllal működhetnének, erre viszont nincs pénz. Fáj persze, hogy évről évre kevesebb marad belőlük, de az emberek nem képesek ilyen mérvű munkát magukra vállalni. Emlékszem, a hetvenes évek környékén, a megyei skanzen alapításakor a nagyapám házát is szerették volna Ungvárra szállítani, de az öreg nem ment bele, sajnálta. Talán igaza volt, hisz ezeknek a házaknak itt a helyük, ahogy az itt élő embereknek is...

Nekrológ a técsői házakért – mondja szomorú végszóként beszélgetőtársam. Nemzeti örökség, építő múlt, művészettörténeti érték... Az idő és a pénztelenség sajnos nagyobb úr, főleg, ha érdektelenséggel társul.

P. Zs.