Propagandaharc a legitimációért

Kárpátaljai magyar politika a választások után

2002. május 31., 02:00 , 72. szám

A kárpátaljai politikai küzdelmek részben Magyarországon zajlanak. Az anyaország hadszíntér, ahol most a választási eredmények uralkodó értelmezéséért folyik a csata.

A Népszabadság felvállalta azt a szerepet, hogy a KMKSZ-ellenes erők támaszpontja legyen azzal, hogy Kőszeghy Elemér kárpátaljai magyar politikust – aki három választáson (1994, 1998, 2002) szállt szembe a KMKSZ-szel – helyi tudósítóként alkalmazza. Legutóbbi (2002. május 16-i) írása jelentőségét az adja, hogy jelzi a taktikai és a stratégiai cél összefüggéseit.

Az írás lényege: a választási eredményekre hivatkozva az új magyar kormánynak át kell alakítani a kárpátaljai elosztási rendszert az Ukrajnai Magyarok Demokratikus Szövetsége (UMDSZ) javára. A hivatkozási alap: a kárpátaljai választások rendre a KMKSZ és az UMDSZ azonos támogatottságát mutatják ki.

Érvelésemet erre a központi elemre összpontosítom. Először tisztázni kell, lehetőséget ad-e az ukrán választási rendszer, hogy ez a két szervezet összemérje erejét. Erre vagy a helyhatósági, vagy a parlamenti választások adhatnak módot. A parlamenti választásokon Ukrajnában pártok vagy független egyéni jelöltek vehetnek részt. Mivel egyik szervezet sem országos ukrán párt, az erőpróba csak abban a formában zajlódhat le, hogy a két szervezet reprezentatív vezetői jogilag egyéni jelöltként indulnak, ugyanabban a legnagyobb számú és arányú magyar szavazópolgárt tömörítő választási körzetben. Amelyik képviselő nyer vagy a legtöbb magyar szavazatot kapja (mivel ismert nemzetiségi összetételű falvakból és kisvárosokból áll a körzet, ez egyértelműen tisztázható), annak a szervezete legitimebb.

A helyhatósági választásokon társadalmi szervezetek is indíthatnak jelölteket. A problémát itt a szavazási procedúra és a szintek sokfélesége adja, hiszen nem egyforma módszerrel választanak községi tanácsi, járási tanácsi, megyei tanácsi képviselőket és polgármestereket. Tiszta képet csak úgy kaphatnánk, ha az összes poszton UMDSZ-jelöltek mérkőznének meg a KMKSZ-es konkurenseikkel. De ebben az esetben is kérdéses lenne, hogyan értelmezzük, ha egy falusi tanácsban KMKSZ-es többség mellett UMDSZ-es tanácselnököt választanának, a két járási képviselői mandátumon pedig osztoznának a szervezetek. A megyei tanácsi választás már több támpontot adhatna, de csak a magyar többségű járási szintű egységekben. Itt ugyanis minden választó szavaz minden (tetszőleges számú) jelöltre, így a többi járásban magyar jelölt csak véletlenszerűen győzhet. Ráadásul ebben az esetben kérdés, mi a döntő elem: melyik szervezet jelöltje kapta a legtöbb szavazatot vagy kinek kerül be több jelöltje a megyei tanácsba.

Az UMDSZ későbbi alakulása miatt a két szervezet 1998-as és 2002-es eredményeit lehet összevetni. Az 1998-as választásokon a 72. számú körzet magában foglalta a tömbmagyar vidék és a felső-Tisza-vidéki szórvány egy részét. Mindkét szervezet az elnökét indította. Az eredmény ismert. A KMKSZ jelöltje nagy fölénnyel győzött összességében, a magyar többségű településeken pedig még nagyobb arányban. A megyei tanácsba az UMDSZ-nek nem voltak jelöltjei, bár a szervezethez közel álló emberek bekerültek, igaz a KMKSZ is csak 2-t tudott bejuttatni. Mindezen eredmények alapján a különféle testületekben a KMKSZ és az ellenszervezetei (egyúttal UMDSZ-tagszervezetek) 3:2 arányban voltak képviseltetve.

A 2002-es választásokon a 72-es körzettől elcsatoltak a tömbmagyar vidékhez tartozó 8 falut, igaz, még nagyobb számú ukrán települést is, így maradt a kb. fele-fele nemzetiségi arány. A körzethatárok átalakítása miatt jelentős számú magyar szavazó került a 71-es (munkácsi) körzetbe. A 72. körzetben, elnöke személyében, a KMKSZ ismét indított jelöltet, a 71-esben pedig az egyik ukrán pártszövetség jelöltjeit támogatta. A UMDSZ-nek sem elnöke, sem más ismert vezetője nem indult a 72. körzetben. Az eredmény szintén ismert: a KMKSZ-től csak négy szavazókörzet (kb. 8 ezer szavazó) választási eredményeinek mondvacsinált indokkal történő érvénytelenítésével lehetett elvenni a mandátumot. Ha a nemzetiségi összetételből indulunk ki, a KMKSZ magyar támogatottsága túlnyomó (kb. 7000 szavazat). Az Ukrán Szociáldemokrata Párt (egyesített) jelöltje tehát a nem magyar szavazatokkal nyert az ún. magyar körzetben. A megyei tanácsba sem az UMDSZ, sem valamelyik tagszervezete nem indított jelölteket. A Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fórumának elnöke elindult a beregszászi polgármesteri székért, de utóbb visszalépett a jelöléstől. A KMKSZ-nek ezúttal 5 jelöltje került a megyei tanácsba.

Az UMDSZ kárpátaljai magyar legitimitását csak úgy lehetne megoldani, ha be lehetne bizonyítani: az ő támogatásával szerezték meg a szocdemek a magyar szavazatok többségét. De nem szerezték meg sem listán, sem egyéniben. Ami szavazatot mégis begyűjtöttek, abban pedig elenyésző szerepe volt az ellen-KMKSZ(-ek) felhívásának.

Amennyiben a támogatási rendszer átalakításáról lehet beszélni az ukrajnai választások fényében, így csak arról lehet szó, hogy az UMDSZ-tagszervezetek képviselőit kirostálják a mindenféle tanácsokból, kuratóriumokból, hiszen 1998-hoz képest az ellen-KMKSZ választási mutatói nem egyszerűen rosszabbodtak, hanem eltűntek.

Érthető, hogy a KMKSZ ellen folytatott kampány a magyarországi választási eredményeket is figyelembe veszi. Valóban tény, hogy Tóth Mihály, az UMDSZ elnöke közelebb áll az új kormánykoalícióhoz. Vajon elég közel-e, hogy az egy, a választásokon való megmérettetést el sem vállaló szervezetet nevezzen ki a kárpátaljai magyarság legitim képviselőjének?

Kovács Miklós