Az alkohol

2002. július 5., 02:00 , 77. szám

Bögrecsárda működik a szom­­szédunkban, egy háborús rokkant özvegye működteti. Nem zavar. Tiszteletre méltó emberek, illetve emberroncsok, alkoholisták látogatják. Ezek az emberek feladták, felszabadultak a társadalom erőszakos nyomása alól, és működtetik a saját kis mik­ro­társadalmukat. Reggelente, általában nagyon korán találkoznak, s már a találkozás is más, mint a farkastörvények szerint élők, a dolgozók, szerzők, kaparók között. Ezek az emberek örülnek egymásnak, nyugodtak, segítőkészek, a csárdában történt első vizit után sétálnak, beszélgetnek.

Ritkán részegek, tudják, hogy a részegség pocsékolás, és ez csak olyan­kor fordul elő, mikor be­téved egy-egy amatőr alkoholista, illetve részeges alak. Ezek a részeges tagok hőzöngenek, isznak disznómód, és itatnak, néha agresszívek is. Ilyenkor az alkoholisták bölcsen moso­lyog­nak. Isszák a potyát, és tudják, hogy az ürge holnap a falba veri a fejét, keresi a pénzét, sunyin lapítva kér­de­zős­kö­dik majd, hol járt, kit sértett meg, ki látta hősies állapotában? A bölcsek, az alkohollal kibé­kül­tek ismerik ezt az állapotot. Valamikor ők is át­estek rajta.

Különös, érdekes esetek is megtörténnek velük. Nagy port kavart, amikor a két elmaradhatatlan jóbarát egyikét be­vit­ték a kórházba. A mája felmondta a szolgálatot, aztán másnap délelőtt meghalt. A barátja ott volt mellette, rosszul lett ő is, és délután a hullaházban már újra együtt voltak.

A múltkor az egyik ukrán nagyváros futballjubileumot ünnepelt. Összehívták a világ minden tájáról a valamikor ott játszó aranylábúakat. Meghívót kapott az egyik itteni tag is, aki király volt abban a városban, góllövő király. Elvette az egyetem rektorának a lányát, egy négyszobás lakást és két gyermeket hagyott ott, miután a futballal szemben az alkohol győzött. A szesztestvérek készítették elő az utazást. Ki egy nadrágot, ki egy utazótáskát adott, és még pénzt is szereztek. Van ott lelemény, kérem. Summa sum­má­rum, az utazás döcögve, illetve dülöngélve indult, de sikerült, bár a részleteket nem ismerem.

Az egyetlen, amit talán hiányolok náluk, ez a humor. Budapesten van egy kis olcsó cse­hó, ahová, ha betéved egy ide­gen, csak úgy kapkodja a fejét. A törzsvendégeknek – szinte mindnek – van valamilyen cí­me vagy rangja, és csak úgy röp­köd­nek a levegőben az ilyen, és ehhez hasonló mondatok: „Jó reggelt, tábornok úr, kereste a nagykövet, de már kimentek Budára a professzor úrral.” Senki nem kérdi, de az ott ülő excel­lenciás urak és jogtanácsosok tudják, hogy az illetők kukázni mentek Budára, mert ott egy fél kuka is többet ér, mint Pesten három.

A társadalom előszeretettel és gőggel nézi le, közösíti ki ezeket az embereket, pedig van bennük valami emberséges; valami, ami a mi nagyrabecsült társadalmunkból hiányzik.

Tithli