Elindult, de soha nem érkezett meg

Örökös titok marad, mi történt

Judit egy négygyermekes család legidősebb sarjaként látta meg a napvilágot egy beregi faluban. Eladósorba érve őt is megérintette a szerelem. Nógrádból származó csendőr­nyomozóhoz ment férjhez, akit mindenki különlegesnek tartott. Egyáltalán nem volt csendőrtípus, csendes, szelíd és nyugodt volt, valóságos úriember. A fiatalok megesküdtek, nagyon szerették egymást, boldogok voltak. Aztán jött a háború…

Amikor az oroszok bejöttek, a csendőr fogságba esett. Judit a szüleihez költözött, a bútor felét átküldték Magyarországra, a másik felét hazavitte. Egyre várta haza a férjét, de sokáig még csak hírt sem kapott felőle.

Egyszer aztán megtudták, hogy a férfi kiszabadult a fogságból, Magyarországon van, de haza nem jöhet. Ettől kezdve Juditnak nem volt nyugta, egyre azon járt az esze, hogy mehetne a férje után. A határ le volt zárva, legfeljebb azok juthattak át, akiket valaki bennfentes átvitt. Megbeszélték hát egy orosz tiszttel, hogy valahogy átcsempészi a fiatalasszonyt a mezőkaszonyi határon, aztán sokáig csak húzódott a dolog, a tiszt nem jelentkezett.

– Emlékszem, egyik este hazamentem a szüleimhez – meséli Judit húga. – Voltak nálunk néhányan, a tiszt is ott volt a fiatalok között. Megbízható embernek mondták őt az ismerősök. Én akkor láttam őt először és utoljára.

Eljött az idő, amikor Juditnak el kellett indulnia. A naptárak 1947 őszét írták, Judit összecsomagolt, felvette télikabátját és útnak indult. Ez idő tájt volt a szovjet korszak első választása. Mivel a fiatalasszony nem ment el szavazni, a hatóság emberei a keresésére indultak. A család azt mondta, hogy nem tudják, hol van, néhány hete felutazott Ungvárra, azóta nem látták.

– Az egyik csillagos estén kimentem az udvarra, felnéztem az ég­re, s fohászkodtam magamban, hogy Istenem, segítsd át a határon. Bementem a házba, édesanyám benn sírdogált. Abban voltunk, hogy már a férjénél van, és vártuk a híradást.

Levél vagy üzenet azon­­ban nem jött. Egyszer felbukkant valahonnan egy idős asszony, aki azt mondta, üzenetet hozott a lánytól. Ruhát, cipőt kér, mondta, valahol a közelben bujkál a határon túl, és szüksége van rá. Az édesanya egyedül volt otthon, a jobb ruhákat, cipőket odaadta az öregasszonynak, hiszen senki nem tudhatott a lánya útjáról, még a családtagoknak se beszéltek róla. Később az asszony még kétszer-háromszor visszatért.

Tavasszal egy rendőr állított be a családi fészekbe, idézést hozott a községházáról. Mi van Judittal? – hangzott a kérdés, s a család mondta is a betanult szöveget: elment Ungvárra, azóta nem hallottunk felőle. Akkor értesültek róla, hogy egy asszony falevelet gereblyézett a kaszonyi erdőben, és a falevelek alatt talált egy holttestet, amelyre már nem lehetett ráismerni. Mind­össze néhány ruhadarab, öv és a kabátja gallérjába varrt aranyóra volt az összes ismertetőjele, valamint egy zöld drágaköves gyűrű, amit a férjétől kapott.

Nagy félelemben voltak min­d­­­­­­annyian. Az édesapát kulákként tartották számon, az édesanya szívbeteg volt, a családot megfenyegették, hogy kitoloncolják őket Oroszországba. Egy lépést sem mertek tenni, féltek még megnézni is a holttestet. Később hallották, hogy a kaszonyi erdőben temették el a halottat, s nyomozás indult az ügyben.

– A lányom a bölcsőben aludt, amikor az egyik este betoppant hozzánk egy zöld sapkás férfi, hogy menjek velük. Látták rajtam az ijedtséget, megnyugtattak, hogy nem kell félnem, vissza is hoznak. A posta melletti iskolába vittek kihallgatásra, mentünk végig a sötét utcákon, a hosszú folyosón. Volt ott egy tolmács, azt mondta, csak az igazat mondjam, különben súlyosan megbüntetnek. Egy hosszú asztalon az üveg alatt fényképek sorakoztak, meg kellett néznem, hogy kit ismerek közülük. Végignéztem a képeket. Két férfit ismertem meg, a tisztet, aki eljárt hozzánk, meg egy besz­pekást, aki a szomszédunkban volt albérletben. De azt mondtam, nem ismerek senkit, mert féltem, hogy bajom lehet belőle.

A család soha nem tudta meg, mi is történt valójában. Az ismerős tisztet a találkozó idejére állítólag már elfogták, nem tudott elmenni a megbeszélt találkahelyre, így Judit egyedül volt éjszaka az erdőben. Azt se tudták megállapítani, hogy természetes halált halt-e vagy megölték. Az emberek sok mindent beszéltek, de valószínűleg sohasem derül már ki, hogy miért és hogyan halt meg a fiatalasszony, aki útban volt a boldogsága felé.

– jázmin –