Csoóri Sándor: Huszadik századi pillanat

2002. szeptember 20., 02:00 , 88. szám

Már a verseket is csak átfutom,

mint a szilánkos, napi híreket.

Megállít még bennük egy-egy fölgyújtott város

utcaképe: shakespeare-i lángok a lányszobákban

s korom a kilincseken.

 

De villámgyorsan a korom is elenyészik,

mint az idő vagy mint a figyelem.

Hirtelen kiüresedem magam is, akár a bombariasztásos színpad,

s keresni kezdek valakit:

tétova tanút az ürességben.

 

Azt se bánnám, ha csak egy hangya jönne:

Noé kis adjutánsa, hátán az úti porral.

Titokban azt hihetném: hát túl vagyunk megint

valami szörnyű próbán,

s mozognak mégis a lábak, mozog a homok,

és megint lehet valamire emlékezni.

 

Csoóri Sándor versében látszólag egy személyes ügy, egy személyes hangulat ölt formát. Pontosabban: az embernek az a természetes vágyakozása, ahogyan a veszteségein szeretne túllépni. Jól ismerjük ezt az állapotot. Aki pedig élete során már került olyan helyzetbe, hogy szinte mindent újra kellett kezdenie, az az ember tud valójában különbséget tenni igazán fontos és kevésbé fontos dolgok között. Csoóri Sándor egy másik helyen édesanyja szavait idézi, aki a második világháború utáni romokra tekintve, aki a saját portájuk romjaival találkozva ennyit mondott: „Történt, ami történt, de együtt vagyunk, együtt a család.”

Személyes ügyet, személyes hangulatot mondtam fent, ám a vers címével összeolvasva súlyos történelmi és közösségi gondokkal telítődik ez a személyesség. „Noé kis adjutánsa” után vágyakozva pedig a világpusztulásra utal a szerző. A huszadik századi világpusztulás így egyértelműen a két világháborút idézi fel. Azt a két poklot és végzetet, amely feldarabolást és szétszórattatást, árulást és nemzetsorvadást hozott a magyarságra. Ezért a vágy, hogy jó lenne minderre úgy tekinteni, mint ami végleg mögöttünk maradt. Hogy mondhassuk már: történt, ami történt, de „mozognak mégis a lábak”, talán újraszervezhetjük közös életünk.

Penckófer János