Kormányfő kerestetik

Többség-e a többség a parlamentben?

2002. november 8., 01:00 , 95. szám

Előző elemzésemben szó volt róla, hogy a hatalompárti többség megalakításának kísérlete a parlamentben látványosan megbukott. Volt is alapja ennek a kijelentésnek, hiszen ez a formáció még egyetlen törvényt sem szavazott meg. A parlamentben patthelyzet van, a hatalom képviselői és az ellenzék kölcsönösen blokkolják egymást.

Kiderült azonban, hogy a többség létrehozásának történetét tekintve még előttünk áll a legfőbb esemény. Kőműves Kele­menék a legenda szerint egy feleséget áldoztak fel kötőanyagnak, hogy megépüljenek Déva „magos várának” folyton leomló falai, Kucsma elnök viszont a kormányt áldozta fel, hogy megkösse végre a folyton porladozó többséget. A felajánlás az Elnök és a többség vezetőinek zártkörű találkozóján történt meg, és azóta eléggé egyértelmű körvonalakat kapott az intrika.

Mostanra ismertekké váltak a feltételek és a határidők. Kucsma elnök vállalta, hogy a többség által kiválasztott kormányfőjelölt személyét fogja a parlament elé terjeszteni jóváhagyásra. Mint ismeretes, miniszterelnököt az alkotmány szerint csak az elnök jelölhet, a Garantáló tehát mintegy lemond a teljes döntési szabadságról: nem azt jelöli, aki számára a legszimpatikusabb, hanem azt, aki bírja a többség bizalmát. A határidő pedig a legközelebbi szavazási nap a parlamentben, vagyis november 21.

Igaz, ezt a szűk határidőt azt követően szabta az elnök, miután a többséget alkotó frakciók mindjárt négy jelölttel álltak elő. Kinahot, a jelenlegi miniszterelnököt, Dubi­nát, a helyettesét, Azarovot, az adóhivatal elnökét és Janukovicsot, Donyeck kormányzóját ajánlották a többség különböző csoportosulásai. (Emlékeztetőül: Kinah Med­vedcsuk embere, Dubi­na az elnöké, Azarov az elnöké és a donyec­kieké, Janu­kovics mégin­kább a do­nye­c­­kieké.) Ezzel a többes felajánlással a többség mintegy visszaadta a döntés lehetőségét az elnöknek. Ő pedig a maga részéről újból visszapasszolta a labdát, mondván, november 21-ig várja a többség többségének ajánlatát.

A többség frakcióinak jelenleg papíron 235 tagja van, vagyis mindössze 9 fővel több, mint ahány képviselőt az ellenzék képes felvonultatni. Azaz a többség bármely frakciója, illetve akár a többséghez tartozó függetlenek meg tudják hiúsítani a sikeres szavazást az új kormányfő személyéről, két-három frakció pedig feltűnés nélküli szabotázsra is képes. Kilenc ember ugyanis minden további nélkül elmehet kiküldetésbe, megbetegedhet, véletlenül a rossz gombot nyomhatja meg szavazáskor vagy kimehet dohányozni éppen a kritikus pillanatban.

Ilyen körülmények között természetes próbálkozás lehet ellenzéki szavazatokkal biztosítani a saját jelölt megválasztását. A kívülálló számára nem lehet pontosan ismert, melyik csoport kivel konkurál erősebben és kivel gyengébben a parlamentben. Ugyanakkor közismert például a szocdem–donecki ellentét, tehát amennyiben Janukovicsot jelöli az Elnök a kormányfői posztra, az nyilván nem vehet majd mérget arra, hogy valamennyi szociáldemokrata szavazatát megkapja. S hasonlóképpen, ha Kinah lesz a miniszterelnök-jelölt, ugyanígy áll majd a doneckiekkel.

Ebből a gondolatmenetből következik továbbá, hogy amennyiben nem Kinah lesz a miniszterelnök, Medvedcsuk pozíciói meggyengülnek. Ez már elég motiváció lehet valamelyik ellenzéki frakciónak (pl. a Mi Ukrajnánknak), hogy biztosíték-szavazatokat adjon, mond­juk Azarovnak.

Juscsenkóéknak természetesen presztízsveszteséget okozna, ha úgy szavaznának valamelyik jelöltre, hogy cserébe nem kapnak semmit. Már önmagában az is pikáns helyzet lenne, ha a többség jelöltjéből az ellenzék csinálna miniszterelnököt. Ráadásul a hála Ukrajnában ma még kevésbé politikai kategória, mint másutt.

Egy dolgot azonban viszonylag egyértelműen le lehet szögezni. A „premieriáda” (a miniszterelnök megválasztásának folyamatára használt politikai szleng) egyelőre csak az elnöki táboron belüli belvillongásokról szól és nem az utódlásról. Ez világosan kiderül abból, hogy ambíciózus nyilvános politikusok, mint például Tihipko (a dnyep­ropetrovszki illetőségű Tru­dovaja Ukrajina vezére), nem indultak el a megmérettetésen. Az egész folyamat tétje ugyanis az, vajon sikerül-e még az elnökválasztási kampány tényleges startja előtt konszolidálni az elnöki tábort. Erre pedig feltétlenül szükség van, ha a végső győzelem esélyével kívánnak kiállítani valakit a képzeletbeli startvonalon egyelőre egyedül toporgó-melegítő Juscsenkóval szem­­­ben.

Az elnöki tábor fő konszo­lidátora persze maga az Elnök, aki a napokban karrierje eddigi legkomolyabb külpolitikai kudarcát kellett, hogy elszenvedje. A Kolcsuha-botrány miatt a NATO az Ukrajnával Prágában tervezett novemberi megbeszéléseket elnökiről külügyminiszteri szintűre szállította le. Az USA tehát a NATO révén megtette az első lépést személy szerint Kucsma elnök elszigetelésére.

Úgy tűnik, a Nyugat – értve ezalatt elsősorban az Egyesült Államokat – dilemma előtt áll. Hogyan fejezze ki ellenszenvét a Kucsma által megszemélyesített jelenlegi ukrajnai hatalommal szemben anélkül, hogy az országot magát visszavonhatatlanul beszorítaná abba az orosz érdekszférába, ahol most Belarusz tartózkodik. Persze amíg az iraki háború van napirenden, és jó az orosz–amerikai viszony, Ukrajna lehetőségei a két nagyhatalom közötti hintapolitikára jócskán beszűkülnek.

Lesz-e vajon kézzelfogható hatása az amerikai ellenszenvnek az ukrán belpolitikára? Közvetlenül, rövid távon aligha. Persze, ha a jenkik következetesen nyomást gyakorolnak mindenkire, akire csak tehetik, hogy ne adjon kölcsön Ukrajnának és ne álljon szóba annak elnökével, az tovább gyengítheti a hatalom pozícióit. Abban azonban mindenki biztos lehet, hogy az amerikai külpolitikát az amerikai külpolitikai érdekek fogják meghatározni, nem pedig annak mértéke, mennyire felel meg országunk a de­mok­rácia és az emberi jogok elvont fogalmainak.

Sz. K. M.