Gyász és emlékezet

A sztálini lágerek áldozataira emlékezünk

2002. november 15., 01:00 , 96. szám

Kárpátaljára 1944 szeptemberében–októberében vonultak be a szovjet hadsereg 4. ukrán frontjának egységei. A front katonai tanácsa no­vem­ber 13-án 0036. számú határozatában elrendelte a „Kár­pá­tontúli Ukrajna felszabadított területén élő” német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek összegyűjtését és fogolytáborokba irányítását fegyveres kísérettel.

A parancs értelmében november 18. és december 16. között több ezer magyar, német, ruszin, ukrán és más nemzetiségű, 18 és 50 (helyenként 18 és 65) év közötti férfit vettek őrizetbe és internáltak. Tették ezt javarészt alaptalanul, olyan civilekkel, akiknek semmi közük sem volt a magyar katonai alakulatokhoz vagy a német hadsereghez. Ungváron még a határozat megszületésének napján, azaz november 13-án kihirdették a városparancsnokság 2. számú parancsát, mely el­ren­de­li, hogy november 14-től három napon belül kötelesek jelentkezni a legközelebbi városparancsnokságon a magyar és német hadsereg kötelékébe tartozó katonák és tisztek, minden volt rendőr és csendőr, valamint minden német és magyar nemzetiségű hadköteles férfi. Valamivel később ugyanezt valamennyi magyarlakta településen kidobolták, az ürügy az azóta elhíresült „háromnapos munka” volt. A lakosság el is hitte, hogy szükség van a háborús károk hely­­reállítására, s az emberek önként jelentkeztek, bár a fegyveres őrizet és az esetenként brutális bánásmód azonnal jelezte, sokkal rosszabbról van, lehet szó, mint háromnapi munkáról... A foglyok – merthogy az első pillanattól akként bántak velük – menetoszlopainak első úti célja a Szolyván kialakított gyűjtőtábor volt. Sokan már itt belepusztultak a nélkülözésbe, a hidegbe és a járványokba. A későbbiekben kit Novij Szamborba, kit Szibériába, kit a távol-keleti GULÁG-lágerekbe vetett a fogolysors.

Hozzávetőleges becslések szerint 1944 végén és 1945 elején Kárpátalja területéről, valamint a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye szomszédos településeiről 40-45 ezer magyar férfit hurcoltak el, akiknek több mint egyharmada sohasem tért vissza családjához.

– Az internáltak számáról máig sincsenek pontos, hivatalos adataink – mondja Pavlo Kam­pov, a rehabilitáltak jogainak vissza­állításával foglalkozó megyei tanácsi munkabizottság titkára. – A helyi népbizottságok által 1945-ben elrendelt, a munkaképes férfilakosság hollétére vonatkozó össze­írások szerint több mint 20 ezer férfi volt távol lakóhelyétől hadi­fo­golyként vagy munkatáborosként.

Egy hiteles levéltári adat szerint csupán a mai Beregszászi járás 30 falujának szóban forgó névsorában összesen 13600 név sze­repelt, akik közül 4150 embert vittek bizonyíthatóan a szolyvai gyűjtőtáborba. Alekszej Kor­szunnak, az említett munkabizottság egykori vezetőjének, a téma egyik kárpátaljai szakértőjének moszkvai levéltári kutatásai nyomán előkerült egy az 1944. évi „tisztogatás” első hónapjának eredményeit összegző jelentés, mely szerint „az elfoglalt Kárpátalja területéről 22 951 elhurcolt került gyűjtőtáborba”. A jelentés szerint a civileket nem katonaként, hanem „internáltként” fogták el és vették nyilvántartásba.

– A genfi konvenció értelmében a hadviselő félnek joga van az általa megszállt területen összegyűjteni és rövid időre elkülöníteni, azaz internálni a számára ellenséges elemeket, lakossági csoportokat. Ez az időszak lehet pár nap, esetleg néhány hét, a háború végeztével azonban ezen internáltakat szabadon kell engedni. Az internálás tényével tehát nem követett el jogsértést a Szovjetunió, azzal azon­ban igen, hogy 1945. május 9-ét követően nemhogy nem engedte szabadon a civil foglyokat, de deportálta az ország belsejébe és további 2-3 évig – esetenként tovább is – fogva tartotta, illetve fogolyként dolgoztatta őket – fejti ki véleményét Pavlo Kampov.

A hazatértek rehabilitálását, a lágerekben elpusztultak emlékének megörökítését 1989-ben elsőként a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vetette fel. Az év szeptemberében a KMKSZ felhí­vás­sal fordult az alapszervezetekhez, hogy helyben állítsák össze az elhurcoltak névsorát, továbbá valamennyi magyar település állítson méltó emléket a sztálinizmus kárpátaljai áldozatainak. A kezdeményezés nyomán 1989–1990 folyamán szinte valamennyi magyarlakta településen felavatták az emlék­jeleket. Például Aknaszlatinán 172, Mezőváriban 169, Muzsalyban 129, Csongoron 101, Visken 95, Eszenyben 91, Barkaszón 86 lágerbe veszett életerős férfit gyászolt az emlékező közösség. Szolyván 1994 óta emlékpark őrzi a tömegsírokba temetett kárpátaljai magyar nagyapák, apák s fiaik, fivéreik emlékét.

– Alapszabályunk kimondja: a KMKSZ előmozdítja történelmi múltunk feltárását, hi­te­les bemutatását, fehér foltjainak felszámolását. Ennek szellemében végeztük a munkánkat, ami nem volt hiábavaló – mondta el Fodó Sándor, aki a KMKSZ akkori elnökeként jelen­tős szerepet vállalt a folyamatban.

A KMKSZ választmánya 1990 októberében beadványt juttatott el a szovjet államfő és az ukrán parlament címére a kárpátaljai magyar férfiak internálásával kapcsolatosan. A megfogalmazott elvárások között szerepelt, hogy a címzettek nyilvánosan kérjenek bocsánatot a Kárpátalján élő magyaroktól, németektől, szolgál­tas­sanak igazságot az elhurcoltaknak kollektív politikai, erkölcsi rehabilitálásukkal.

A teljes rehabilitáció azonban máig várat magára. „A politikai megtorlások ukrajnai áldozatai rehabilitációjáról” szóló törvény ugyan még 1991 áprilisában életbe lépett, ám az csak a bírósági úton elítéltek rehabilitációjára, erkölcsi-anyagi kárpótlására ter­jedt ki. Mivel az 1944–45 folyamán Kárpátaljáról internált személyek esetében nem születtek bírósági határozatok, jogilag senkit sem ítéltek el, a törvény alapján továbbra sincs mód az érintettek kollektív jogi rehabilitációjára. A civilként internált, „málenykij ro­botra” hurcoltakkal kapcsolatban pedig máig sem született törvény.

A gyakorlatban tehát ma is csak az egyéni rehabilitációra van lehetőség, azaz az adott személy a lehetőség szerint begyűjtött levéltári adatok mellékelésével kérvényezheti jogi rehabilitációját az illetékes belügyi hatóságoknál.

Bár a törvény elviekben lehetővé teszi, a politikai indíttatásból deportált személyek korábban államilag elkobzott tulajdonának visszaigénylése sem egyszerű folyamat. 1945 után például több mint 1500 lakást, házat sajátított ki az akkori hatalom, melyek közül mindezidáig csupán harmincat sikerült peres úton visszaigényelniük a korábbi tulajdonosoknak.

Közben múlnak az évek, már az egykor tizenévesen elhurcoltak is túl vannak hetvenes éveik de­re­kán, de a rehabilitáció egyre késik, s nekünk nem marad más, mint az emlékezés…

P. Zs.