Vasadi Péter: Csasztuska
Csak hordjuk egybe, mint a hangyák
rakjuk, tapasztjuk, erőlködünk:
s holnap szétesik.
Teremtünk négyévente szép-új-világot,
de jelenünket úgy üli ködünk,
mint söröslovat az este.
Akik már lebuktak, bukásunkat lesik.
A kisember halálig kalapál.
És könyvhegyek tövében leszokunk a
beszédről: csúszós a lapály.
Csak nézzük ezt a kikevert világot
s a képernyő nagy-rikkancs sztárjait
s közben az igazi megbüdösödik.
Gaz veri föl. S gáz. Fölverik a gazok.
Mocsárból nő ki loncosan a fémvázas
patkánytanya.
Latolgassuk: akkor melyik világ van?
Szavazzuk meg: melyik haza?
Mivel hogy nem vagyunk denevérek,
az ősi érzékenység monstrumai.
Együtt minden gyönyör?
Vagy a föld, a nép, a múlt – húsunk?
Húzd rá, cigány. A hangolásodat már hallani.
A burukkoló show-tapsonc-kar aszondja:
kacsázz, tipegj ide, te sztriptíz-dáma,
obligát Madonna.
Korunkat, jelenünket, a XXI. század elején élő ember hangulatát ismerjük fel a Csasztuska c. versben. De jellegzetesen magyar hangulat is belengi a költeményt: az a nagyon pontosan fölvillantott helyzet, miszerint „Teremtünk négyévente szép-új-világot, de jelenünket úgy üli ködünk, mint söröslovat az este”. Politikum és társdalmi jelleg keveredésében pillantjuk meg magunkat.
A vers nyomán könnyen megláthatóak vagyunk, miszerint „Csak nézzük ezt a kikevert világot”. S valóban szinte halljuk „a képernyő nagy-rikkancs sztárjait”, hogy „maradjanak velünk; nézzenek minket; válasszanak minket; ne menjenek sehová, mindjárt jövünk” unalomig szajkózott szlogenjeit. Miközben persze azt is érezni, hogy az igazi valóság „megbüdösödik”. Mintha egy nép elfelejtett volna gondolkozni, vagy teljesen elbutult volna, azt sugalmazza a vers ironikus-fájdalmas kérdése: „Latolgassuk: akkor melyik világ van? Szavazzuk meg: melyik haza?” Döbbenetes látlelete ez a magyar valóságnak. Szinte természetes, hogy a végén a cigányt szólítja a költő. Vörösmarty nagy verse jut eszünkbe, A vén cigány, s a teljes pusztítás tébolyultsága. Kevés ilyen nép van a világon...
Penckófer János