A káposzta

2002. december 13., 01:00 , 100. szám

Elkéstünk a káposztavásárlással. Ráadásul közben megdrágult ez a zöldségfajta, ami már önmagában is baj, de még nagyobb baj az, hogy szinte csak a Kárpátokon túli autók kínálják a vastag levelű, kemény, a számunkra megszokottnál sokkal rosszabb minőségű és a feleségem által sem szeretett fajtát.

Még mielőtt megindult volna a családban a káposz­tát­lan­ság okának kiderítése és a felelős kipellengérezése, a kellő információk birtokában elindultam káposztaügyben. Egy félreeső, eldugott kis falu mellékutcájának végén, meggyőződve, hogy a sártenger alatt valahol szilárd talaj is van, rátaláltam a házra, amit kerestem. Hatalmas udvar, emberek sürögnek-forognak egy traktor körül, arrébb nagy sapa, alatta asszonyok káposztát tisztítanak. Egy magabiztos tízéves fiúcska fogad, a beszédén, mozgásán érezni, ő itt gazda. Nagyon sajnálja, de amit én szeretnék – szép, sütőtök alakú káposztákat –, azt már eladták. Az apró, laza, sérült fejekkel dolgoznak az asszonyok. Körülnézek, rámutatok egy nagy halom, gyökerestül kitépett csodálatos káposztára, de a fiúcska megmagyarázta, hogy ez magnak van félretéve, ezért van gyökerestül kiszedve. Közben előjött a nővére a házból, tárgyaltak, a téma a valakinek félretett, de nem értékesített káposzta volt, majd odajött az apa is, és megszületett a döntés: meg kell kérdezni a mamát (aki a piacon van a nagyobbik fiúval, egy mikrobuszból árulja az utolsó tétel káposztát egy távolabbi városban), mert ő tétette félre. Az apa benyúlt a zsebébe, elővette mobiltelefonját, és két perc alatt megkaptuk az engedélyt az üzlet megkötésére.

Elindultunk a kert felé, a két futballpálya nagyságú alumíniumvázas fóliasátorhoz, útba ejtve az istállót, majd egy disznókarámot úgy ötven-hatvan süldővel. A káposztavásár lebonyolítása után a gazda, mármint az idősebb, látva érdeklődésemet, megmutatta az osztrák gyártmányú káposztagyalut, amivel a nem piacképes portékát meggyalulják, hogy savanyítva adhassanak túl rajta. Búcsúzóul még megkérdeztem, mennyit kapnak az itt dolgozók, illetve mennyi a napszám. Tíz hrivnya, válaszolta.

Ez elgondolkoztatott. Lassan hajtva végig a falun, néztem a palástolhatatlan szegénységet, majd kijjebb az emeletes, de befejezetlen házakat, a nekiindult és kudarcba fulladt nagyot akarás maradványait (mellesleg a káposztások háza nem emeletes, csak egyszerű, földszintes volt). Szerettem volna valami törvényszerűséget találni, meglelni az okát az egymás mellett élők ilyen ordító különbözőségének. Persze felsorakoztattam az érveket. A szerencse? Közelebb volt a tűzhöz a kolhozidőkben? Már volt valami tőkéje? Jól nősült? Segítettek a szülei? Eszembe jutott még egynéhány ilyen és ehhez hasonló körülmény, de önmagában egyik sem volt meggyőző. Márpedig az igazságtalanság vitathatatlan tény, a tíz hrivnyás napszámért dolgozók és a gazdag káposztatermelők egyazon falu lakói. Tovább morfondíroztam. Talán a becsületesség? Nem, nem – a gazemberek és a gazdagok száma nem egyezik, nagy az eltérés a gazemberek javára. A szegények és a jóakaratú, becsületes emberek száma sem egyezik, sokkal több a szegény, mint a becsületes, jóakaratú ember. Talán a születés, a gének? Igen, igen ez is fontos tényező, meg van még sok egyéb is, de azért azt hiszem, az önmegvalósítást, vállalkozást, menedzselést és gazdálkodást tanítani kellene. Már csak azért is, hátha olcsóbb lenne a káposzta.

Tithli