Penckófer János: Külön ideje van a testnek, és külön a léleknek

Isten éltesse!

2003. január 3., 01:00 , 103. szám

Penckófer János gondolatait ismerheti már a kedves Olvasó lapunk Versajánló rovatából, most viszont – születésnapja alkalmából – személyes élményei iránt érdeklődtünk a neves kárpátaljai költőnél, irodalomtörténésznél.

– Születésnapjaim körülményei csak halványan derengenek, de arra jól emlékszem, amikor először tudatosult bennem, hogy én január 2-án jöttem a világra. Ez olyan felkavaró volt számomra, mintha valami titkot üzent volna ez a nap. Egyszerre felelősséget rótt rám, és lelkesült is lettem tőle. Azt hiszem, mindez a hetvenes évek közepén, ti­zen­hat évesen történt velem, de egy-két évet tévedhetek, mert egy másik emlé­kem is kötődik ehhez a kor­szak­hoz: Illyés Gyula Petőfi Sándor cí­mű könyvét olvasva ugyanezt a felkavaró lelkesültséget éreztem a mű ihletettsége miatt, de azért is, mert Petőfi január 1-jén született, az pedig, ugye, csaknem másodika – biztattam magam. Amikor pedig utánanéztem Illyésnek, szinte szédültem, hogy ő meg november 2-ai. Fájt, hogyha már 2-án, akkor miért nem januárban született Illyés, ugyanakkor lelkesített is, hogy jó ez a nap, jó úton vagyok: valószínűleg én sem véletlenül vagyok a világon. Így alakult ki ez az emlékezetes születésnapom, és ezért hiszem: kü­lön ideje van a testnek, és külön a lé­leknek. Éveim száma szerint én akkor már a felnőttkor küszöbén jártam, de jól látni, milyen gye­rekes álmok és hangulatok tar­tottak fogva, mintha ez a legelső születésnapjaim egyike lett volna.

– Ezek szerint az élet értékei közt is ehhez hasonlóan tesz különbséget? Esetleg fontossági sorrend is kialakult Önnél?

– Fontossági sorrendet nem szabad felállítani. Aki volt már igazán beteg, jól tudja, milyen felbecsülhetetlen érték, ha egészséges a testünk; és akit ért már az életben olyan lelki bánat, hogy attól a testi örömöket sem kívánta, jól tudja: a kettő csak együtt, összhangban létezhet. Súlyos tévedésekhez vezethet, ha céltudatosan és mindig külön­válogatjuk az úgynevezett fontos és kevésbé fontos lelki örömöket. Ezért nekem például a szüleim mosolya olyan értékes, mint egy felelősséggel járó munka után érzett sikerélmény. A feleségemmel eltöltött bensőséges vasárnapot vagy a barátaimmal folytatott jóízű beszélgetést úgy becsülöm, mintha csak a hivatásomban ért volna újabb elismerés...

– Mostanában sok sike­ré­ről hallani. Pár éve Erdélyben díj­nyer­tes lett Hamuther című kis­­­re­génye, melyre idén Magyarországon is felfigyeltek. Dok­tori fokozatot szerzett az iroda­lom­tu­dományokban. Verseit rendsze­resen olvashatjuk ran­gos magyarországi fo­lyó­ira­tok­ban... Nemrég a Heti Válasz interjút kö­zölt Önnel, amelyből megtudhattuk, hogy az Eper­jesi Penc­kófer János név megjelenése adózás a Heves megyéből még Trianon előtt Kárpátaljára települt anyai ágnak. Úgy tűnik, mintha egyé­ni sike­reit a közösségéhez kí­vánná kötni...

– Örülök, ha ezt mások is így látják; hogy kötődöm a közös­sé­gemhez, aggódom a népemért. Én ugyanis azt tartom a legnagyobb földi élménynek és kegynek, hogy a magyar sorsban osztozhatom, ebbe a kultúrába születtem bele: hogy római katolikus vagyok, hogy lehettem első áldozó, hogy a nagyszőlősi magyar isko­lába jártam... A kárpátaljai ma­gyarság kisebbségi sorsa az enyém, és hozzá hason­latosnak gondolom magam, mert jellegzetességeit minden bi­zonnyal magamon vise­lem. Hogy is lehettem volna az, aki vagyok, ha az előttem járók nem tekin­tették volna szívügyüknek, hogy legyenek magyar is­kolák, le­hes­sen magyarul felvé­telizni az ung­vári egyetemre, hogy legyen könyv­kiadásunk, legyenek lapjaink; ha az előttem járók, a kárpátaljai szerzők nem írták volna meg a verseiket, regényeiket... Jó, ha a személyes sikereimet mások is a magukénak érzik. De mindezt úgy mondom, hogy ne lásson senki nagy szavakat ebben, hanem in­kább köszönetfélét. Amit írok-teszek-változtatok, az az én kárpátaljai fo­gan­tatású létem kiteljesedése felé segít engem; ha pedig más is tud örülni ennek, az az ő emberi gazdagságát jelzi, és nagy­rabecsülésem az övé.