Kányádi Sándor: Jön Január

Porka havak esedeznek,

sopánkodnak a verebek.

Jegenyefán ócsárolják

Januárt a zajgó csókák.

De Január rá se ránt a

fákon csárogó csókákra,

sem a tetőn dideregve

siránkozó verebekre.

Azért van a csűrön cserép,

bújjon alá, aki veréb,

s a füstölgő kémény mellett,

aki csóka, melegedhet.

Jön Január, megy Január,

kinek-kinek kedvébe jár,

szánkót csusszant, ródlit lódít,

gyermekekkel hógolyózik.

A kucsmáján, lám, mit látok,

egy korai hóvirágot.

Sorra sétál minden házat,

s boldog újévet kívángat.

Kell-e bizonygatni, hogy a jó kedély nem felelőtlenség? Szóvá kell-e tenni azt, hogy az egyszerűség korántsem jelent bugyutaságot? Szükséges-e bárkit is győzködni arról, hogy a gyerek által kimondott igazság nem csak megmosolyogni való igazság? Aligha. Egyszerűség, jókedély és gyermeki igazság lengi be Kányádi Sándor versét is, így pedig mindennél jobban alkalmas, hogy boldog újévet kívánjon vele.

És ha már ez megvan, mármint a jókívánság, tanuljunk a költemény harmadik szakaszából: „Azért van a csűrön cserép, / bújjon alá, aki veréb, / s a füstölgő kémény mellett, / aki csóka, melegedhet.” Legyen meg hát a magunkhoz való eszünk az új évben, csak előbb tisztázzuk: csókák avagy verebek vagyunk. Aki pedig erre azt mondja, ő inkább nem lenne se veréb, se csóka, hát könnyű megérteni. Azt jelenti, gyermeki éleslátással olvasta a verset. Igaza van, neki nem kell se kisebb, se nagyobb fejű madárrá változni, neki a korai hóvirág ígérete így is szárnyakat növeszt; sőt, madarat lehet vele fogatni...

Penckófer János