A banán

A hajléktalan jól helyezkedett a fal melletti bemélyedésben, hó, eső nem érte, alatta pedig valami szellőzőrács volt, bizonyára meleg levegő áramlott belőle. Várva a buszt, szemrevételeztem takaróját, dobozait, táskáit, egész háztartását. Nem vette észre, hogy figyelem, nem koldult, betakart lábakkal pihent. A mellette megálló két tizenéves kislány, némi tanácskozás után, egy banánt nyújtott át a szakállas, torzonborz, de szerintem nem túl öreg embernek. Ami ezután történt, annak a hatása még ma is él bennem. A szakállas olyan örömet mutatott a banán láttán, mintha életében először kapott volna ilyen gyümölcsöt, így csak egy majom tud örülni a banánnak. Széles mosollyal forgatta, és úgy látszott, már bontja is szét. Amikor azonban a lányok továbbmentek, láttam, hogy egészben ejtette bele egyik szatyrába, mialatt a másikból előhúzott egy műanyag flaskót és jól meghúzta.

Odamentem hozzá, s némi aprót nyomtam a kezébe.

– Ha kiürül a flaskó, majd legyen miből utánatölteni, mert ugye, maga nem szereti a banánt – mondtam.

Rám mosolygott, legyintett.

– Tudja, az uzsonnájukat osztják meg velem, és ez nagyon jó. Jót cselekedtek, nem szerettem volna elvenni az örömüket.

Közben jött a busz, felszálltam rá, de tovább foglalkoztatott az ember – csak így egyszerűen, kisbetűvel. Ebben a hatalmas világvárosban vajon hányan mondhatják el magukról ezen a reggelen, hogy jót tettem, neveltem, örömet szereztem két emberpalántának, egy nemes tégladarabkát helyeztem el a jövő társadalmának építményébe? Hisz ez a két kislány minden emberi számítás szerint még ötven év múlva is Budapest lakosa lesz, s amint tudjuk, nem is olyan sok igaz embert kért az Úr a bibliai Lóttól, hogy megmentse a várost. Ha a két kislányt beszámítjuk – és én még a hajléktalant is ide sorolom –, akkor nem is áll olyan rosszul Budapest.

Mindenesetre a két szerényen öltözött kislány az önzetlen tett tudatában boldogan ment az iskolába, nem tudva, hogy egy utcán töltött téli éjszaka után banánra van a legkevésbé szüksége az embernek. A hajléktalannak szerzett öröm mindenesetre kemény kis pajzs szívük körül, és ezért úgy hiszem, puccos osztálytársuk legújabb cuccának nyilai sem okoznak majd különösebb fájdalmat nekik.

Fontos, nagy dolgokat tud művelni az ember még akkor is, ha hajléktalan, csak az empátia és a jóakarat legyen meg benne.

Tithli